Átmenet és átmenet címmel nyílt meg a Ludwig Múzeum új kiállítása, melynek sajtótájékoztatóján a Blue Noses egyik tagja, Alekszander Saburov többször mesélt a magyar és orosz barátság fontosságáról, elmondta, hogy lélekben sok magyar szovjet még, sőt még az Internacináléba is belekezdett. Interjúnk során sem csalódtunk az orosz kortárs egyik legprovokatívabb alakjában.
Műveikben sokszor bukkannak fel félt politikusok, diktátorok, néha enyhén pornográf, néha pedig humoros környezetben. Ha kinevetjük ezeket az embereket, akkor megszabadulunk a rossz érzéseinktől is? Múlik a félelem? Megkönnyebbülünk?
A jobb emészthetőség része a humor. De ki a diktátor? Oleg [Oleg Kulik, a kiállítás másik résztvevője – a szerk.] is azt mondja, hogy diktatúra van Oroszországban, de mégis milyen? Nem áll senki mellett senki, hogy megmondja, hogy mit csináljon. Az embereket viszont világszerte hülyíti a média, adott időszakban Bin Laden csöpög a csapból is, vagy ez, az, amaz. Egyfajta virtuális képzet kerül mindenki fejébe, egyformán, országtól függetlenül, és mi ezt akarjuk kézzelfoghatóvá tenni.
Hatalmas az ország, Putyin a vezető, ám az egész világ az amerikai médiát eszi. Ezen él. Vagyis amit közvetít, azt veszik át Bangladestől kezdve Magyarországon át mindenhol, így Oroszországban is. Putyin minimális szegletét foglalja el ennek, kevesebbet foglalkoznak például vele, mint Harry Potterrel. Ezzel pusztán azt akarjuk mondani, hogy a közvetített dolgoknál fontosabb a kézzelfogható valóság és a személyes kapcsolat. Például nemrég voltunk Franciaországban, ahol mindenki azzal foglalkozik, hogy mi a baj az elnökkel, az elnök feleségével, az elnök kutyájával, és így tovább. Közben az arabok autókat gyújtanak fel, folyamatosan botrányok vannak az utcán, ám a franciákat mégis az érdekli, hogy Tibet Kínáé és azért tünetnek. Hát foglalkozzanak már a maguk dolgával! Vagy akkor már inkább az elnök kutyájával…
Természetesen nem vagyunk az ellen, hogy akár Harry Potter, akár Bin Ladent, akár mást mutogassanak a tévében, csak nagyon fontos, hogy az emberek értsék, hogy ez nem az ő életük. Az ő életük ott van, ahol az ő lábuk. És éppen ezért a médiaarcokat egyfajta ironikus megközelítésben ábrázoljuk.
Blue Noses: Meztelen igazság (49)
Ha az emberek megnézik a műveiket, valamivel szórakoztatóbbak, könnyebben emészthetőek mint alapvetően a kortárs alkotások. Ezzel az a céljuk, hogy az emberek könnyebben megértsék Önöket?
Többek között ez is. Annál is inkább mert én magam is vidéki művész vagyok, és ha elmegyünk Moszkvába, mi is azt tapasztaljuk, hogy minden zárt rendszerben működik. Nagyon szűk körű az érdeklődés. Viszont ha egy távoli helyen ekkora agglomerációs övezetben él az ember, akkor az az érzése, hogy az egész világhoz fordul. Ezért választottunk népiesebb, populistább megközelítést. Hogy ne csak a Biennálé közönsége értse azt, amit kiállítunk, hanem a hétköznapi múzeumlátogató is.
Nagyon sokszor látunk olyan helyeket, ahol egy filozófus műveit próbálják népszerűsíteni és néhány sorban oda van írva az is, hogy valóban mit jelent. Gyakorlatilag bizonyos helyeken sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy mit gondolt az adott pillanatban a művész maga, mint hogy magát a művet néznénk. Előbb az ember ismerkedjen meg valamivel és utána olvassa el, hogy mit írnak róla.
Ennyire két Oroszország lenne Oroszországban? Moszkva és a vidék?
Igazából nem mondanám ezt, de Moszkvában központosulnak a különböző ideológiák képviselői és ez ráül a városra. Míg a művészek, gondolkodók háborúznak egymással, Oroszország fennmaradó része pedig éli az életét. De emellett ha ez ember akár Leningrádtól Kamcsatkáig megy, semmilyen kulturális akadályba nem ütközik, ugyanazokkal az emberekkel tud beszélni. Az egész kultúra hatalmas alapokon nyugszik, rendkívül sok réteg rakódott egymásra, tehát van mihez nyúlni. Mindenki beszél egyfajta közös kulturális nyelven, mindenki tudja, hogy különböző idézetek milyen filmekből vannak. A különbség talán Moszkva és vidék között az, hogy míg vidéken minden összefonódik egymással, Moszkvában nagyon élesek a határvonalak.
Blue Noses: Álarcos bemutató
Az Önök művei között is megjelenik a homoszexualitás témaköre, mely ma Szocsi miatt egyfajta divat lett. Rossz a művészetnek, hogy ma már mindenki ezzel foglalkozik vagy legalább tovább lüktet az üzenet?
Ez véletlenszerű, igazából nincs a homoszexualitás külön témaként megjelenítve [a kiállítás egyik képé két csókolózó orosz katonát, a másikon két csókolózó balerinát láthatunk – a szerk.] De az biztos, hogy időnként megpróbálunk tabukat döntögetni. Azok a botrányok, melyek Oroszországban a homoszexualitással kapcsolatban történnek, tőlünk teljesen függetlenek. Tizenöt évvel ezelőtt katasztrofális volt a helyzet, nagyon sokan éheztek, sokan nem kaptak nyugdíjt és így tovább. Ezek a dolgok megoldódtak, ma mindenkinek megvan a stabil megélhetése, tehát egyfajta újabb lépcsőre került a társadalom, új témák merültek fel. Mindenki a saját ideológiáját, vallását, homoszexualitását, nyugdíjas létét, elképzeléseit próbálja előtérbe helyezni. Ez egy nagyon érdekes időszak. Mikor eldőlnek a viszonyok és tisztázódnak, akkor sokkal unalmasabb lesz a világ. És a művészet akkor is csak minimalista, absztrakt lesz, mondhatni statikus. Mi más korban nőttünk fel és azt gondoljuk, hogy a művészetnek mindenhez köze van, ami élet.
Blue Noses: Srácok az utcából
Milyen közösséget éreznek a magyarokkal?
A Szovjetunió maga egyfajta közösséget jelentett. Nem tudom hányszor voltam már Franciaországban, Magyarországon viszont most vagyok először, miközben a nővérem régen folyamatosan járt ide. Hatalmas kulturális cserék voltak – valahogy ezt a közelséget kellene visszahozni. Gyakorlatilag mi úgy nőttünk fel, hogy magyar konzervet ettünk, úttörőként magyar levelezőpartnereink voltak az iskolában. Volt valami közös találkozási pont, ami megszűnt és vákuum keletkezett. Ami közös, az a közös tapasztalat, és ez például a franciákkal nincs meg, mert mi, oroszok és magyarok rengeteg változáson mentünk együtt keresztül.
Az Átmenet és átmenet című kiállításról ITT olvashatsz
További interjúinkat ITT nézheted meg!
