Mához képest pontosan 102 évvel ezelőtt üzent hadat Szerbiának az Osztrák-Magyar Monarchia, ezzel elindítva egy olyan láncreakciót, amely később megkapta a történelemtől az I. világháború nevet, és ami közel 18 millió ember halálát, birodalmak felbomlását, az orvostudomány robbanásszerű fejlődését, valamint a valódi huszadik század beköszöntét eredményezte.
A hadüzenet egy hónappal a föderalizációs álmokat dédelgető Osztrák-Magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett szarajevói merénylet után született meg, elhamarkodott és bosszúszomjas válaszként a radikalizálódó szerb nacionalizmusra (bár Boszniát javarészt muszlim bosnyákok lakták, jelentős szerb kisebbséggel rendelkezett, Szerbia pedig már korábban célul tűzte ki a szerbek egy országban történő egyesítését), a biztos győzelmet a Német Birodalom feltétel nélküli támogatásában látva. A balkáni puskaporos hordó július 28-án berobbant, a Monarchiából, a Német Birodalomból, Bulgáriából és az Oszmán Birodalomból álló Központi hatalmak szembetalálták magukat a többek között az Angol Birodalmat, Oroszországot, Romániát, Franciaországot és Olaszországot tömörítő Antant hatalmakkal, a többit pedig már úgyis mindenki tudja.
A sors furcsa fintora, hogy bár a háború legnagyobb ellenzője épp a kettős monarchia magyar vezetése volt, élén Gróf Tisza Istvánnal (hiszen a Magyar Királyságnak semmi haszna nem rejlett a konfliktusban), addig nem csak az első hősi halottat adta az országunk (Kovács Pál katona személyében), de a legnagyobb vesztesekként is mi kerültünk ki belőle.