Egy nem túl izgalmas felolvasószínház és két érdekes, viszont kicsit hosszú előadás: egy maratoni nap összefoglalója a POSZTon.
A norvég Jon Fossét egyenesen a modern kori Ibsenként emlegetik. Nálunk a sikertörténete közel tíz éve kezdődött, a Kortárs Drámafesztiválon, ahol 1993-as darabját, a Valaki jön majd címűt játszotta a svéd Riksteatern a Kamrában. Ez az egyik legtöbbet játszott darabja, bár nálunk az Őszi álom ért meg a Bárkában és a Katonában egy-egy előadást. A Valaki jön majdot svédül hallani – a hangsúly a halláson van természetesen – igazi élmény, a nyelv dallamossága, sajátos hangzói felemelik a repetitítv szöveget, ám mindezt magyarba átültetni szinte öngyilkosság. Az „Együtt, egyedül, önmagunk” és a „Valaki jön majd” mondatok magyarul nem hangzanak olyan költőien, és előjönnek a háromszereplős dráma gyengeségei is.
A történet szerint az idősebb férfi és a fiatal nő egy tengerparti házba menekül a világ elől, a világ elől, amely nem érti meg szerelmüket. Vagyis a férfi biztosan szerelmes, a nő bizonytalan, de simulékony természete legyőzi az aggályait. Így aztán a világ végére megy a férfival, miközben végig azt ismételgeti, hogy valaki jön majd, aki megzavarja az ő kis szigetüket, a házat, és persze attól retteg, hogy kénytelen lesz beismerni: nem érzi jól magát ebben a helyzetben. És ahogy a csehovi puska is elsül, megérkezik a „valaki”, egy fiatal férfi, akinek nagyanyja lakott ebben a házban, és aki nem tud vagy nem akar eltávolodni az emlékektől.
Három bizonytalan ember beszél a színen, miközben gyakorlatilag nem történik semmi: ideális felolvasószínházi helyzet. Nincsenek a darabban bonyolult mozgások és eseménysorok írva, nincsenek zsúfolt kellékekkel megrakott helyszínek, akár példány nélkül is ugyanúgy lehet játszani az előadást, mint vele. Forgács Péter rendező nem is cifrázza, így aztán párszor éppen a szöveg ismétlődése miatt elvesztjük a fonalat…
Délután 5-kor csapunk bele a szombathelyi Szentivánéji álomba, és tudjuk, hogy majdnem 9-ig ott ülünk majd, mégis a társaság egyharmada a kamara oldalpalánkján és a lépcsőkön foglal helyet. Ilyen megelőlegezett sikere nem sok előadásnak van, de ha a Mohácsi-testvérek eljönnek a POSZTra, akkor elég nehéz bezsúfolni a jegy nélkül, POSZTos kitűzővel érkezőket. A megelőlegezett bizalom jogos, bár most először érzem azt, hogy a 3 és háromnegyed órából egy laza negyed órát ki lehetne nyesni, és akkor pergőbb lenne a dolog.
Pedig a tempó elképesztő: a Mohácsi István által teljesen kifordított-átírt szöveg eseményei megváltoztatott arányok, beírt részletek mentén szélsebesen haladnak. Tudjuk, hogy mi lesz a végén, hiszen Shakespeare megírta, de kb. az első fél óra után kiderül, hogy Shakespeare ugyan megírta, de itt maximum csak alapanyagnak használják újabb mohácsizmusok felsorolásához. Az, hogy Puck egy nagydarab félnótás, aki főnöke utasításait – rosszul – felkarcolja egy jegyzetfüzetbe, rendben van, de ebben az előadásban még az sem zavar, hogy mindenki összejön mindenkivel, mert Puck csepegtetős kedvében van. Felhevült állapotában ő maga is kap a szerelmessé tevő nektárból, így az előadás jelentős részében elválaszthatatlan egységet képez egy kotyogós kávéfőzővel.
És persze hiába vagyunk Athénban az eredeti szöveg szerint, itt bizony inkább Angolhonban kergetőzik boldog-boldogtalan, így alapfelszerelés mindenkinél a gumicsizma és az esőkabát vagy –lebernyeg. Remete Krisztina remek jelmezei egy összevissza világot teremtenek meg, ahol a mesteremberek márkás széldzsekikben, a tündérek viszont dizájnos cuccokban rohangálnak.
Egy egész cikket meg lehetne tölteni a díszlet, a jelmezek, a szöveg elemzésével, de mivel ezen a napon sem egy előadáson vettünk rész, csak egy gondolat a szövegről: a szombathelyiek most először találkoznak a mohácsizmusokkal. Néhányan dolgoztak már a testvérekkel Pécsett vagy máshol, így ők már ismerik duplacsavaros, indázó-kacskaringózó mondataikat, vissza-visszatérő poénjaikat, az ő szájukban ezek „jól állnak”, másoknak azonban egy újabb próbafolyamatra lesz szükségük, hogy beálljanak sajátos humorára, a nyelvi barokkra és vadhajtásokra. Az olyan szóviccekre, mint a pipacs-ripacs rímpár, amely elsőre olcsónak tűnik, de mégis helye van…
Az este második előadása a Scapin furfangjai a debreceniektől, Silviu Purcărete rendezésében. A címszerepben Trill Zsolt domborít, nem is akárhogyan. Komédiás kedvének ezernyi árnyalata van, ezek még igen messziről, az erkélyről is jól láthatóak, bár gyakorlatilag „kitakarnak” minden más szereplőt, aki a színen van. A rendező erősen az ő figurájára koncentrál, mintha mindenki és minden az ő utasítására történne ebben az előadásban. Moliére szinte eltűnik, marad a bolondos-furfangos Scapin, aki szórakozik egy jót néhány idióta ember megleckéztetésével. Mindezt egy lepukkant, megszűnt szálloda halljában, ahol van bárzongora, Scapin életének nagy szerelme. Meg ott van a hallgatag, kimért csapos, aki Scapin keze alá dolgozik: még ki sem gondolja, hogy kávéra van szüksége, és már gőzöli a szemeket. Viharos gyorsaságú előadás ez, a román színjátszás hagyományaihoz híven sokszor inkább mozgással elmesélt történetekkel. Ahogy a Mohácsi-előadásnál, itt is megfogalmazódik: minden színésznek egyszer az életében szüksége lenne egy próbafolyamatra Purcăretével. Csak hogy tudja, milyen az, amikor egy nagyformátumú rendező kapja a karmai közé…
Fotók:
Valaki Jön majd: Tóth László
Szentivánéji álom: Mészáros Zsolt
Scapin, a szemfényvesztő: Máthé András
