Pálcával a kézben

Madaras Gergely 27 évesen kapta meg tavaly év végén a Junior Prima-díjat kiemelkedő zeneművészeti munkásságáért. A fiatal művész naptára már most zsúfolásig telt : több zenekar asszisztens karmestere, számtalan együtteshez hívják a világban. A legutóbbi elismerése kapcsán kérdeztük a kezdetekről és a jövő nagy terveiről.

Mikor határoztad el, hogy karmester leszel?

Mindig vonzott, hogy sok embert egy közös cél elérése felé irányítsak. Hét éves voltam, amikor eldöntöttem, ha nagy leszek, vagy buszvezető leszek, vagy karmester!  Rengeteg hangszeren tanultam: hegedültem, furulyáztam, bőgőztem, zongoráztam, tanultam zeneszerzést, illetve a mai napig fuvolázom: nem véletlen tehát, hogy a karmesteri pálya felé sodródtam. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor végleg eldöntöttem: a vezénylés a távlati célom. A széleskörű zenei nevelésemnek nagy hasznát veszem, amikor egy húszféle hangszeren játszó, nyolcvantagú együttest vezetek.

Az életrajzodban az olvasható, hogy a Zeneakadémián fuvola tanszakon diplomáztál, de nem itt szerezted a karmesteri oklevelet. Nem elég jó a hazai karmesterképzés?

Mivel itthon már a Zeneakadémia hallgatója voltam fuvola szakon, a karmesteri tanulmányaim kezdetén a budapesti és a bécsi akadémiákra egyaránt beadtam a jelentkezésem. Mikor a bécsi felvételi után megtudtam, hogy felvettek, és személyesen találkoztam leendő professzorommal, Mark Stringerrel, elhatároztam, hogy az itthoni felvételire már el sem megyek. Nem tudom, mit hagytam ki itthon, vagy mit nem, de az biztos, hogy az akkori döntésem azóta százszorosan megtérült. Stringer a legfantasztikusabb karmestertanár, aki miatt érdemes volt az ezt követő öt évben heti kétszer Bécs és Budapest között ingázni.

Hogy lehet összehangolni két asszisztens karmesteri munkát, ha az egyik zenekar Lucernben, a másik Aldeburghban van?

Nagyon egyszerű: az egyik a júliusomat, a másik az augusztus-szeptemberi időszakomat táblázza be. Persze gyakran ez nem megy ilyen könnyen: a tavalyi Lucern-beli munkám miatt egy csehországi és egy írországi fesztiválnak is nemet kellett mondanom…Pierre Boulez neve és személye viszont olyan a szakmámban, ami minden felkérést felülír. Életem legmeghatározóbb élményei közé tartozik, amikor körülötte lehetek vagy vele dolgozhatom. 87 évesen is olyan energiával, tervekkel és zenével telített, amit bármelyik huszonéves megirigyelhetne. Legközelebb januárban találkozom vele Németországban, hogy a nyári terveket előkészítsük. Már alig várom.

Az említettek mellett a Royal Northern College of Music Leverhulme-ösztöndíjas karmestere is vagy. Öt fordulós versenyen nyerted el a pozíciót. Hogy kell egy ilyen versenyt elképzelni? Milyen különbség lehet két jelölt között a sokadik fordulóban?

Amikor egy sokfordulós megmérettetésen egyre előrébb jut az ember, egyre inkább egyértelművé válik, hogy milyen munkamódszerekkel dolgozik, milyen a személyisége, hogyan kezeli a felmerülő problémákat, illetve hogyan oldja meg az előtte álló feladatokat. Nem véletlen a sokfordulós rosta: a jövőbeni munkaadó így mindig kiszórhatja a feladatra kevésbé alkalmas kandidátusokat. A másik érdekessége egy sokfordulós versenynek – és ez Manchesterben sem volt másképp –, hogy minden fordulóban más-más képességről kell számot adnia a felvételiző karmestereknek. Én ezt nagy előnynek éltem meg, hogy kamaracsoport, majd szimfonikus zenekar élén, operaárokban énekes szólistákkal, kortárs zenében és romantikus mainstream-repertoárban egyaránt megmutathattam a képességeimet. Persze mindig igyekeztem, hogy a saját egyéniségem, a „kézjegyem” mindegyik szituációban megmutatkozzon.

Sok felkérésed van az állandó munkák mellett. Van olyan, amelyet még akkor sem utasítanál vissza, ha látszólag megoldhatatlan az egyeztetés?

Nehéz a kérdés, hiszen épp most kellett lemondanom egy nagy együttműködést a párizsi Operaházzal és az Ensemble Intercontemporain-nel a manchesteri záróhangversenyem miatt, amelynek az időpontja már egy évvel ezelőtt megvolt… Ez mindig nagyon nehéz számomra lelkileg. De ha a szerződésem nem köt, Magyarországra például mindig hazajönnék a Nemzeti Filharmonikusokat vagy a Fesztiválzenekart vezényelni! Világviszonylatban nagy kedvenceim közé tartozik például a Londoni Szimfonikus Zenekar, amelyet 2012 márciusában egy „tesztkörre” vihetek. Ezt nagyon várom!

Mit jelent a karriered szempontjából a Prima-díj?

Talán a lehető legnagyobb elismerés ez itthon a fiatal zenészeknek, és büszke vagyok arra, hogy karmesterek közül ezt rajtam kívül eddig csak Héja Domonkos kapta meg, aki ma az Operaház főzeneigazgatója. Örülök, hogy a munkámat itthon is elismerik, és remélem, hogy ez a közeli és távoli jövőben egyaránt újabb kapukat fog számomra nyitni a hazai zenei életben.

 Fotó: Raffay Zsófi