Az október 30-i, a FOX-szal közös szervezésben megrendezésre kerülő The Walking Dead Partyra készülődvén eloszlatnánk néhány tévhitet és rendet tennénk a fejekben annak kapcsán, hogy mit nevezünk zombinak, és hogy a tipikusan hörgő hangokat kiadó, csoszogó lényeknek milyen válfajai vannak.
A kétezres évek eleje óta dúló zombiláz sok újdonságot hozott az élőhalottak világába: a filmkészítők olyan tulajdonságokkal ruházták fel őket, amelyekkel ezek a (szó szerinti értelemben vett) fantasztikus lények soha addig nem rendelkeztek. Zack Snyder megtanította őket úgy futni mint egy maratoni atléta (Holtak hajnala), az Eleven testekben megismerhettük a zombik romantikus oldalát, Japánban kb. csak térdzoknis kislányokat ér utol a vírus, Danny Boyle pedig bevezette a „fertőzöttek” fogalmát, ami alapján nem is élőholtak árasztják el Nagy-Britanniát, csak dühkóros, vért hányó elmebetegek.
Ez a fajta konstans szörnyreform azonban közelebb áll a zombifilmek műfajához, mint gondolnánk! A bevezetőben is taglalt archetipikus zombi csak egy út azon három fő csapásirány közül (a vámpírokat és egyéb élet és halál határán egyensúlyozó lényeket most mellőzzük), amelyeket a filmesek az elmúlt cirka nyolc évtized során kijártak. Alább röviden kivesézzük nektek a három kategóriát, hogy megkönnyítsük a dolgotokat, mikor a halloweeni jelmezetek kiválasztására kerül a sor!
Az első és egyben legrégebbi zombitípust nevezzük csak egyszerűen varázs-zombinak: ők azok a szerencsétlen flótások, akiket a harmincas évek hollywoodi filmipara azért vett elő, hogy a gyarmatosított népek rettegett bosszújának egy kellően félelmetes arcot szerezzen. A varázs-zombik nem esznek embert, harapásuk nem fertőző, testük nem rothad. Az olyan alkotásokból visszaköszönő varázs-zombi, mint a Lugosi Béla főszereplésével készült Fehér Zombi vagy a Zombit gondoztam a haiti vudu vallásból merített ihletet: a zombi eszerint egy tulajdon öntudatától és lelkétől a bokor (a sámán haiti megfelelője) által, egy gonosz varázslat segítségével megfosztott figura, akit ezek után már könnyedén lehet (szolga)munkára fogni. A zombi tehát létezik, mozog, munkát végez, de nem él, nincsenek gondolatai, nincsenek se vágyai, se félelmei, sem pedig szükségletei – egy üres hüvely csupán, egy határlény, a spiritualizmustól megfosztott materializmus monstruma – Király Jenő olvasatában egy átmeneti lény: „nem tud lenni és nem lenni sem tud”.
A második típust George A. Romero szabadította rá a világra 1968-as kultikus horrorfilmjével, Az élőhalottak éjszakájával: őket nevezzük klasszikus zombinak. Romeronak azonban nem állt szándékában egy új monstrumot megteremteni, de még csak a vudu vallásból ismert zombit sem akarta megreformálni: csak hát nem volt túl sok pénze, a Night of the Flesh Eaters cím használatáért pedig elég sok dollárt ki kellett volna csengetnie, úgyhogy a címben szereplő húsevőket lecserélte élőhalottakra. A rendező a rémeket eredetileg az arab mondavilágból ismert ghouloknak, a sírjukból kikelt szörnyetegek földhözragadtabb verzióinak szánta, mindezt Richard Matheson 1954-es Legenda vagyok (I Am Legend) című könyvére támaszkodva, amely pedig a vámpírok legendáját házasította a science fiction tudományban gyökerező világával. A klasszikus zombi egyik előképe jelenik meg az 1954-es A testrablók támadásában is: ugyan itt még nem élőhalottakról van szó, hanem csupán földönkívüli paraziták által irányított emberekről, céljukban a zombikkal azonosak, mégpedig hogy áldozataik számának növelésével saját táborukat erősítsék.
A klasszikus zombikban közös, hogy lassúak, erejük számbeli fölényükből fakad, rendelkeznek egy csekély agyi kapacitással, nincs bennük semmi természetfölötti, harapásuk halálos, globális tényezők (tehát nem csak egy kis falura korlátozódik a zombik jelenléte, előbb-utóbb az egész világot meghódítják) és igazi ösztönlények: más nem érdekli őket, mint a friss, meleg emberhús. Ja, meg a varázs-zombikkal ellentétben ezek tényleg a halálból tértek vissza. Nincsenek emlékeik, nem kötnek barátságot, kommunikálni sem igen tudnak – viszont nem érdeklik őket a faji és vallási ellentétek, nem támadnak egymásra, és egyfajta messianisztikus céllal is rendelkeznek: ahogy az 1979-es Holtak hajnalában is elhangzik, ha már nincs több hely a pokolban, a holtak ellepik a Földet. Visszaküldeni őket egy jól irányzott fejlövéssel vagy a gerincoszlopban okozott traumával lehet.
Végezetül térjünk rá a harmadik archetípusra, az új évezred ajándékának számító fertőzöttekre! A fertőzöttek előképe szintén Romerohoz köthető: az 1973-as The Crazies címszereplői egy a történet helyszínéül szolgáló kisváros vízkészletébe került mérgező anyag miatt változnak órák leforgása alatt egyszerű, hétköznapi emberekből tébolyult, agresszív és gyilkos hajlamú szörnyetegekké, akik harapás helyett különböző eszközökkel végeznek épelméjű társaikkal.
A fertőzöttek teljes mértékben korunk szülöttei: társadalmunk természetéből fakadóan egyre inkább a hihető, reális horror érdekel minket, amiben a borzalomnak tudományos magyarázata van. A filmkészítők kitaláltak hát egy-egy vírust, ami dühödt, vérengző és ijesztően valószerű vadállatot csinál áldozatából, ahelyett, hogy megölné őt. Danny Boyle filmjében, a 28 nappal későbben ez a vírus a dühkór, a Pontypoolban az emberek közötti verbális kommunikáció folyamata fertőződik meg: elég, ha az ember meghall egy fertőzött szót, és perceken belül motyogó, vérszomjas őrültté válik. Itt tehát nem egy biológiai vírusról van szó, hanem az internetről ismert mémek egy elkorcsosult változatáról. A nézők nem csak azért félnek ezektől az új, továbbfejlesztett zombiktól, mert gyorsabbak, vagy intelligensebbek lennének. Félelmük fő oka, hogy egy olyan korban, amikor határok nélküli világunkban bárhonnan bárhova csupán akár néhány óra leforgása alatt elérhet egy betegség, tényleg nem olyan hihetetlen a gondolat, hogy egyszer majd felüti a fejét egy fertőző kór a messzi Ázsia egyik szegletében és hódító útjára indul a világban, halottakat, gyászt és káoszt hagyva maga után.
FUNZINE Halloween Party
Október 30. 21:00
Fogas Ház
1073 Budapest, Akácfa u. 51.