Immáron trilógiává bővülő cikksorozatunk legújabb felvonásában nagyon stílszerűek leszünk, és a hétvégén esedékes március 15-i ünnepségekre készülődvén a budapesti Március 15. térről fogunk egy kis történelemórát tartani!
Március 15. tér
A néhány évvel ezelőtt elképesztő ráncfelvarráson átesett tér történelme sokkal korábbra nyúlik vissza (és sokkal izgalmasabb!), mint akár a csupán száz évvel ezelőtt kialakulni kezdett Móricz Zsigmond körtér, vagy a már a 15. század végétől kezdve fontos szerepet betöltő Astoria: egészen a hódító római légiók koráig kell visszautaznunk az időben, ha a főváros legszebb Duna-menti teréről szeretnénk átfogó képet kapni. A második század elejétől az ötödik század elejéig itt, a drámai Gellért-heggyel szemközt (amit a rómaiak bevonulásáig az eraviszkuszok laktak) állt ugyanis a rómaiak egyik előretolt ellenerődítménye, amely valószínűleg a Contra-Aquincum nevet viselte, utalva a kicsit északabbra, a Duna túlpartján található Aquincum városára – antik görög neve feltehetően Pesszion volt.
Aquincummal ellentétben Contra-Aquincum már nem a Római Birodalom területén állt – annak ugyanis Pannóniánál a Duna volt a határa: a folyótól keletre a barbárok földje terpeszkedett. A mai Pest belvárosa ekkor még szigetként emelkedett ki mocsaras, ártéri környezetéből. A Duna egyik mellékága jó természetes védelmet biztosított a kereskedelmi révátkelőként is működő helyőrségnek, amely a kereskedők védelme mellett a Római Birodalom területére „áttévedő” barbár rablóbandák ellen volt hivatott fellépni. Ehhez szokatlanul vastag falai és hatalmas méretei (84 × 86 méter) nagy segítséget nyújtottak a katonáknak.
A negyedik század végére az erőd és a szemközti Aquincum a betelepedő germán és egyéb törzsek miatt már teljesen elvesztették latin kultúrájukat, a rómaiak végül 430 körül adták fel a várost és az erődítményt a hunoknak. A magyar honfoglalás idején falai még álltak, így tehát nyugodtan tekinthetjük a Március 15. teret Pest origójának – az ókori erőd alapjaira épült rá az 1046-ban alapított Belvárosi plébániatemplom, amely bár ma már csak apró, leginkább földalatti részleteiben emlékeztet 11. századi önmagára, ma is Pest legrégibb épülete. A túlparton elhunyt Gellért püspököt is ide temették el.
A román kori templomot a 14. században gótikus stílusban átépítették – az északi és a déli oldalakon a leginkább szembetűnőbb a gótikus hatás. A törökök is rajtahagyták nyomukat az épületen: a templom mecsetként eltöltött másfél évszázadára egy mihráb (imafülke) emlékeztet a szentély délkeleti falában. Egy tűzvész után, a 18. században barokk stílusban állították helyre, majd a későbbiekben is több restauráláson esett át. Aztán az Erzsébet híd előmunkálatai majdnem a végét jelentették a tatárok támadását is átvészelő templomnak – de erről az Astoriás cikkünkben már szóltunk.
A Közmunkatanács és a Főváros 1890-es évekbeli csatározásai főképp arról szóltak, hogy az új híd megépítéséhez a pesti belváros mely részeit kell a földdel egyenlővé tenni. Abban mindkét fél egyetértett, hogy a régi Városházát el kell bontani, a Belvárosi plébániatemplom viszont már megosztotta a fejeseket: a Közmunkatanács megtartotta volna (bár nem azért, mert hogy Pest legrégibb épülete lenne, hanem mert az elbontását túl költségesnek ítélték), a Főváros azonban jobb szerette volna a templomot eltüntetni (“majd építünk egy másikat”, mondták ők). Végül a Közmunkatanács győzött, a hídról levezető út kétszeri töréssel éri el a Kossuth Lajos utcát.
A Belvárosi templom, háttérben a régi városháza tornya, mögöttük a Dohány utcai zsinagóga
A templom tehát megmenekült (az egykoron itt található régi pesti városháza klasszicista tornyos épülete viszont nem), az előtte helyet foglaló tér (amely a második világháború végén változott Eskü térről Március 15. térré) azonban a kétezres évekre egészen elképesztően lehangoló látványt mutatott. A tér közepén álló Piarista rendház lebontása és az Erzsébet-híd építse során feltárt, majd a hatvanas években az utcaszint alá süllyesztett római kori romok hajléktalanok által lettek belakva, a templom északi oldalán padok és díszkövek helyett egy gépkocsiút kapott helyett – a maihoz képest tehát egészen áldatlan állapotok uralkodtak itt.
Aztán 2009-ben megindultak a felújítási munkálatok, 2011-re pedig már birtokba is vehettük a csodásan rendbe tett teret, újravakolt-újragondolt Piarista központtal (a nagyon hangulatos átjáróval rendelkező épület tervezője Hültl Dezső, akinek az Astorián található MTA-bérházat is köszönhetjük), bekukucskálós üveggel lefedett és kipofozott Contra-Aquincummal, nagyon menő, mindenfelé forgó fémszékekkel és brutálisan hosszú fapaddal.
Az így megszépített és kibővített tér méltó lezárása a Lánchídtól az Erzsébet hídig tartó Duna korzónak, levendulaillatot árasztó virágoskertjével és a díszkövezetbe faragott római Limes vonalával pedig mind a Váci utcai zsivajtól menekülni vágyók, mind a történelembúvárok számára tökéletes hely. A mai tér egyetlen nem megoldott problémája a dunai kapcsolat megteremtésének elmaradása – sajnos ennek a forgalmas rakpart elég nagy akadályát jelenti, egyhamar tehát ne számítsunk folyópartig nyúló közösségi térre a környéken.
A Piaristák épületének aljában kapott helyet a tér felújítása után a KIOSK, a környék legjobb lazítós vendéglátóipari egysége, amelynek belseje tökéletesen illeszkedik funkciójához: az indusztriális kiképzésű enteriőr a retró bútoroknak köszönhetően kicsit romkocsmás jelleget ölt, de úgy, hogy közben mégsem a pesti bérházas fajtára hajaz – inkább egy vidéki grófi kúriát kell elképzelni, ahol napközben a remek ebédmenüért vagy egy frissítő limonádéért, este a kiváló könnyűzenei koncertekért, hétvégén meg a tinci-tánciért gyűlik össze a nép.
