Avery Corman könyvéből Robert Benton készített adaptált forgatókönyvet, és meg is rendezte Kramer kontra Kramer címen. A filmet mindenki ismeri, köszönhetően öt Oscarjának és négy Golden Globe-jának. Node ebből színpadi változatot írni?
Az Orlai Produkció színlapjából nem derül ki, csak a leírásból, hogy a szerző maga készített színpadi adaptációt. Ezt Zöldi Gergely fordította le, aki az előadás dramaturgja is. Ez utóbbi nem feltétlenül szerencsés, lehet, hogy nem ártott volna egy külső szem, amelynek tulajdonosa bizonyos kérdésekben dönt.
A Kramer kontra Kramer ugyanis alapvetően egy kamaradráma, de nem mindegy, hogy milyen körülmények között zajlik. A Belvárosi Színházban – talán mert szinte lehetetlen átrendezni a teret – a statikus színpad mellett döntött a rendező, Rába Roland és a díszlettervező, Sebő Rózsa. Utóbbi már az Esőemberben is az átlátszó paravánokkal és a vetítéssel próbálta meg feldobni a szűkös eszköztárat, itt azonban ez nem igazán sikerült. Mivel többször árnyjátékkal kísérletez a rendező, így a szűkös hely miatt a vászonra elölről kénytelen vetíteni, sokszor a háttér a szereplők arcán landol, és ez bizony zavaró.
Ugyancsak a díszlet mozgathatatlansága okozza a legtöbb dramaturgiai bakit: egy nappaliban vagyunk ugyanis, ahol van egy játszósarok Billynek, a fiatal házaspár fiának, van egy főzőkuckó, a nappaliban kinyitható kanapé. Az egy dolog, hogy egy menő account manager lakása nagy valószínűséggel nem így fest, még akkor sem, ha a felesége nem dolgozik, és így kevesebb pénzből kell megélni. Sokkal nagyobb gond azonban, hogy minden itt zajlik. Az ötlet jó: az egész élet egy szűk tér, ebben kell egyensúlyoznunk születés és halál között, legók és tűzoltóautók, öltönyök és kiskosztümök között gázolva nap mint nap. Néha azonban jól este a pár másodpercnél több átkötés két jelenet között, hogy legyen idő megszokni, hogy az a konyhapult, amely az előbb még egy bárt hivatott jelképezni, mostantól bírósági tárgyaló lesz, a következő jelenetben pedig ténylegesen konyhapult, ahogy azt látom.
A Kramer kontra Kramer moziban – de főleg otthon – ordítva bőgős film, ez vitathatatlan, de itt most a meghajláson kívül egyetlen szipogást sem lehet hallani a nézőtéren. Ennek legfőbb oka, hogy a rendezés a maximumra növeli a röhejfaktort. Abban, ahogy Nagy Ervin „reggelit” csinál, az esetlenségen túl nemcsak báj, hanem olcsó kabaré is van, és ez nem feltétlenül jó. Nagyszerű döntés a rendező részéről, hogy a házaspár két szülőpárját ugyanaz a két színész – Mertz Tibor és Egri Márta – játssza, csakhogy – főleg a nő szülei esetében – olyan karikírozott alakításokat látunk, ráadásul profin kivitelezve, amelyek túl jók az előtérben játszódó drámához képest. Ha még hozzátesszük, hogy szintén ők játsszák a tárgyaláson Ted illetve Joanna ügyvédeit, viszont itt kellő arányérzékkel, kicsit a pozitívum felé billen a mérleg.
Merthogy az előtérben valóban dráma zajlik: Ted, a jól menő account manager leginkább a praktikumra hajt a családjával kapcsolatban: el kell tartani feleségét és fiát, minden áron. Így aztán a klasszikus forgatókönyv ismétlődik: a szülők nem is beszélnek egymással, az asszony élete beszűkül, pelenkáról, majd kotormotorról és folytonos pakolásról szól, pedig ő még „ki sem találta magát”. Így aztán egy elkeseredett pillanatban otthagy csapot-papot, férjet-gyereket, ám egy év után visszatér. Bár még „ki sem találta magát”, de akarja a gyereket, és mivel más lehetőséget nem lát rá, megpróbálja elperelni a férjétől. Tednek ez alatt az egy év alatt kell igazán felnőtté lennie. Ezt a folyamatot könnyebbik végéről fogja meg az előadás: inkább vicces mint komoly, inkább parodisztikus mint önironikus. Kár érte, de Nagy Ervin itt-ott elrejt néhány emlékezetes pillanatot. Kovács Patrícia Joannája sajnos a hisztis pi*a kategóriában ragadt ezzel az alakítással, bár tény, hogy a szövegkönyv nem igazán engedett neki teret, leginkább Billy és Ted kapcsolatára fókuszál, Joanna gyakorlatilag alig szerepel benne.
Annál több szöveg és jelenlét jut a Billyt játszó gyereknek, akit vetésforgóban négy kisfiú is játszik. Nekem ezen az estén Házi Zayzon jut, és nagyon jól jártam. Ilyen természetességgel játszani, beszélni színpadon ilyen korú gyereket régen láttam. Márpedig itt színészi teljesítményről, és nem csak a betanult mozgások teljesítéséről, szövegek felmondásáról van szó.
Mindent összevetve a Kramer kontra Kramer halvány lenyomata a filmnek – persze az is, lehet, hogy az alapvető hiba magában az adaptációban rejlik, mindenesetre a rendező megpróbálta a lehetetlent: szinte filmes sűrítésű jelenetekkel ellenpontozza a dramaturgiai bakikat…
Fotó: Pálfalvi Lukács