A szerdai nap két budapesti produkcióé: a Katona Nordostja után az Örkény Színház János királya következett. És végre az időjárás is egészen tűrhető…
Ezen a napon végre a táskákban pihenhet az esernyő: nincs rá szükség. Ezt is megértük, már kezdtük úgy érezni, mintha az ősdzsungelben kutatnánk a jobb előadások után, ahol minden egyes köbcenti belélegzett levegőre több liternyi víz jut…
Végül is egészen eredményesek voltunk. Ményei Pál Tempefői, azaz Mit látsz, Bandi? című darabjának felolvasószínházi előadásával kezdődik a nap, a HoppArtosok előadásában. Kicsit lerágott csont ez a forma: stúdióban vagyunk, mi vagyunk a nézők, vezényszóra tapsolunk és nevetünk, miközben a szerencsétlen tolksóvendég nem egészen tudja, hogy mit keres a műsorban. Mindezt Csokonai A méla Tempefői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon című darabjának mai parafrázisa, ok, ugorjunk, mi lesz ebből. Ményei darabja csavarint egyet a történeten: a rendszerváltás, a Bizottság, Wahorn András, Nagy Feró, besúgás, III/3.: ezek mind jól beazonosíthatóak a történet során, amikor is Czotter Andrást szembesítik a múlttal, meg azzal, hogy mi a fenének kellett hazajönni. A darab kissé zavarosnak tűnik, van még rajta mit csiszolni, de végül is azért vannak ezek a felolvasószínházi előadások, hogy egy mű először találkozhasson közönségével, kvázi munkabemutatók, tesztelés céljából. Ehhez képest kidolgozott Czotter figurája: Gyabronka József a felszín alatt fortyogó indulatokkal megáldott, nyugodtnak tűnő (anti)tálentom, érdekes megfigyelni a viharait. Dióssi Gábor hozza a „Dió” figuráját, vagyis önmagát, és kivételesen szerencsés helyzetben vagyunk: Kis Laca kb. olyan figura, mint Dióssi, csak többet mutogatja a metálvillát. A többi színésznek nem nagyon jut szerep, bár Herczeg Tamás, mint Kakas Zsófia a Gigacsillag felfedezettje okoz néhány kellemes percet…
A versenyprogramban ezen a napon két előadás szerepel. A friss-ropogós Zsolnay Kulturális Negyedben szinte az elsők között, éppen a tavalyi POSZT ideje alatt adták át a Bóbita Bábszínház új otthonát: a majolika- és eozin díszekkel gazdagon rakott ház olyan, mint a vidámparkban az elvarázsolt kastély: ki tudja, ki és miért pottyantotta oda. A negyed „tetejének” dísze elképesztő kontrasztban áll a történettel, amelyet most játszanak benne: a moszkvai Dubrovka Színház éppen tíz évvel ezelőtti túszdrámája ihlette a német Torsten Buchsteinert a darab megírására. A szerző, aki maga is színész, a saját hibáin tanulva hozta létre ezt a minden ízében lendületes, három nő monológjaira épülő történetszerkezetet, amely egyszerre profi és megrendítő. A Kamrában jóval kevesebb néző előtt játszódó dráma a Bóbitában sem veszt az erejéből: a színpadon nézőtéri székek, hátukon redikülök, táskák, három asszony ül szembefordulva velünk, a közönséggel. Maga a díszlet sokat kifejez abból, ami következik: a nézőtér és a színpadkép egybefolyik, mi magunk vagyunk a túszok, miközben csadoros nők vezényszavakat üvöltenek a hátunk mögött.
A három színésznőnek nem kis teljesítményt kell véghez vinnie: egy drámát kell érzékeltetniük csak és kizárólag szöveggel, néhány gesztussal, jelen idejű, szubjektív elbeszélő mondatokkal. Szépen lassan kiderül, hogy mi köze van egymáshoz a csecsen terroristanőnek, a színházlátogatónak és a mentősorvosnak, miközben a háttérben zajlik a tragédia. Mivel ismerjük a történet kimenetelét, külön nehézséget jelent, hogy a néző figyelmét fenntartsák. Fullajtár Andrea, Pálmai Anna és Bodnár Erika ezen az estén is benn akasztja a nézőben a végső sóhajt, amit már csak az eozinszfinxek tövében tudunk kiengedni, jóval az előadás után…
A János király előadása szintén a méretekkel küzd meg: az Örkény kicsinyke teréből a Pécsi Nemzeti Színház hatalmas nagyszínházi környezetébe csöppen. Sok előadás vérzett már el ettől a ténytől, de itt most erről szó sincs. Sőt. Jót is tesz neki: királydrámához nagy tér kell…
Bagossy László rendezése pontos korrajzot ad: földnélküli János koráról és a mi világunkról egyaránt. A köpönyegforgatók – ebben az esetben nyakkendőforgatók –, a haszonlesők és a hülye vezetők kora ez, amikor minden politikai csetepaté, háború és bosszúhadjárat ellenére gyakorlatilag semmi nem változik. Néhányakat vagy sokakat kinyírnak – akár politikailag, akár ténylegesen –, és mégis minden marad a régiben: a csúcsfejek a színfalak mögött lapogatják egymás hátát, az alattvalók pedig azt hiszik, hogy végre ők döntöttek, elűzték az ellenséget, és a jóságos király a javukat akarja.
Keserű röhögés ez a majdnem két óra. Egyrészt a felismerés röhögése: igen, nálunk ugyanez van, más színekkel, más ideológiák mentén. Másrészt hálásan vihogunk egy-egy apró – szándékolt – részleten, az olyanokon, mint János ingó trónja vagy egy-egy nem rendeltetésszerűen használt kellék. Ugyanakkor arcunkra fagy a vigyor, marad a fogcsikorgatás, hiszen a végső konklúzió eléggé egyértelmű: hiába veckendezünk, úgysem mi alakítjuk a sorsunkat. Valaki mindig mindenkinél ügyesebb…
Fotók:
Nordost: Dömölky Dániel
János király: Gordon Eszter
