A Pagony volt Budapesten az első olyan kiadó, amely tisztán gyerekkönyvekkel foglalkozó boltot nyitott. Azóta is a pozsonyi utca elején várják a kicsiket és a szülőket. Kovács Eszterrel, a kiadó és a bolt egyik alapítójával beszélgettünk.
Annak idején, az alapításkor a Móra mellett talán ti voltatok az egyetlen olyan kiadó, amely csak gyerekkönyveket ad ki. Sejtettétek, hogy mekkora fába vágjátok a fejszéteket? Hogyan jött az öltet, hogy boltot is nyissatok? Hiszen a nagy láncok (Pécsi Direkt, Bookline, Líra és Lant) már akkor, 201-ben is szinte minden városban ott voltak, és mára pedig már sokkal nagyobb lefedést biztosítanak.
Nem így történt, hanem éppen fordítva, először, 2001-ben gyerekkönyvesboltot alapítottunk – noha a kiadó benne volt a távlati tervekben, elsősorban nem ebben gondolkodtunk, hanem a boltban, vagy boltokban. Könyvesboltból tényleg nem volt olyan előttünk, ahol csak gyerekkönyveket árultak volna, ebben úttörők voltunk. Mi akkor azt tapasztaltuk, hogy a gyerekkönyvek nagyon mostoha helyzetben vannak, hiába voltak nagy láncok, alig lehetett bennük gyerekkönyvet kapni, vagy nagyon-nagyon kellett keresgélni, hogy az ember rájuk bukkanjon, holott akkor is voltak már jó gyerekkönyvek – igaz, közel sem ennyi, mint ma. Azt gondoltuk, mi leszünk azok, akik összegyűjtik a gyerekkönyveket, és csak erre koncentrálunk. Akkor úgy gondoltuk, hogy az összes létező gyerekkönyvet forgalmazzuk, de azokat helyezzük előtérbe, kirakatba, azokat ajánljuk, amelyeket mi jónak és minőséginek tartunk. Hamar kiderült, hogy nálunk amúgy is ezeket keresik, ezért jönnek hozzánk. Meg persze azért, mert a könyvek mellett jó játékokat, jó zenéket, jó filmeket is kapnak, lehet játszani, a gyerekek hozzányúlhatnak a könyvekhez, sőt! És persze rengeteg program is van a kezdetektől fogva.
Kinek volt az ötlete, hogy a boltban programok is legyenek? Ezek mennyire köthetőek inkább a kiadóhoz, és mennyiben inkább általános gyerekprogramok?
Mivel az elején még nem voltunk kiadó, általános gyerekprogramok voltak, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak a könyvekhez, meséhez, olvasáshoz. Mindig volt diavetítés, és mindig voltak könyvbemutatók is, hiszen úgy gondoltuk, a Pagony legyen olyan, mint az Írók Boltja, csak éppen gyerekben – legyen egy olyan hely, ahová a gyerekkönyv szerzők és illusztrátorok haza járnak és otthon érzik magukat. De volt kézműves foglalkozás is, zenefoglalkozás, nyelvtanulás is, sőt, versíró és könyvolvasó szakkör is. Akkoriban úgy általában kevesebb volt a gyerekprogram, a környéken, de igazából az egész városban is, főleg az olyan, amely kicsiknek szól. 10 éve még a Millenáris sem létezett! És mivel mi eleve úgy gondolkodtunk, hogy a Pagony ne csak egy egyszerű bolt legyen, hanem egy hely, ahol jó időt tölteni, természetesnek vettük, hogy szeretnénk gyerekprogramokat is.
A programok sokszínűsége tulajdonképpen mára sem változott meg igazán, a Pagony mint bolt egyfelől tényleg a Pagony könyvek márkaboltja lett, de továbbra sem csak az, továbbra is gyerekkönyvesbolt, ahol minden szerzőt, illusztrátort és kiadót szívesen látunk. Egyetlen szívfájdalmunk csak az, hogy bizonyos szempontból kinőttük a boltot: nagyszabású program, könyvbemutató, legyen az akár pagonyos, akár nem pagonyos, már nem fér el nálunk. Ezért a nagy könyvbemutatókat mi is máshol (a közeli Parksarokban, Nohában, a Fővárosi Szabó Ervin Sárkányos Gyerekkönyvtárában, vagy a Petőfi Irodalmi Múzeumban) tartjuk. De a Pagonyban van íróiskola, rajziskola, mesedélután, diázás – ami ma már kevésbé jellemző, az a kézműves foglalkozás és a zene, hiszen az sok-sok más közeli és erre szakosodott helyen elérhető, mi pedig azért alapvetően mégiscsak könyvesek vagyunk.
Hogy lett akkor a Pagonyból könyvkiadó?
Igazából egy év sem telt el, és megjelent az első Pagony-könyv – ám ez egy régi könyv volt, Marék Veronika egyik Boribonja. Nekem (nem vagyok vele egyedül) ez volt gyerekkorom legkedvesebb könyvsorozata, és a mai napig hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott minket Marék Veronikával, és hálás vagyok Veronikának, hogy az ő könyvével kezdhettük gyerekkönyvkiadó pályafutásunkat. Egyik Boribont követte a másik, egy idő után elfogytak a régiek, ekkor jöttek az újak, amiket már együtt találtunk ki Veronikával. Aztán megismerkedtünk Bartos Erikával, és elkezdődött a Bogyó és Babóca-sorozat is. De ekkor még mindig nem úgy gondoltunk magunkra, mint könyvkiadóra, hanem könyvesboltra, aki mellesleg könyveket ad ki.
A fordulatot 2005-től számoljuk, ekkor jelent meg a Csimota Kiadóval közösen jegyzett kortárs versantológiánk, a Friss tinta! – ez után határoztuk el tudatosan, hogy innentől kezdve a könyvkiadásra koncentrálunk. (Persze nem a semmiből jött a könyvkiadás, a Pagony hat alapító tulajdonosából öten bölcsészek vagyunk, én pedig mindig is kortárs irodalommal foglalkoztam, dolgoztam szerkesztőként is, kiadóban is, és igazából így volt ez rendjén, hogy ide visszakanyarodtunk.)
Azóta tehát elsősorban könyvkiadó vagyunk, főként kortárs magyar gyerekirodalommal foglalkozunk, és mellesleg van egy boltunk és egy webboltunk is, ami azért ugyanúgy a szívügyünk, mint az elején.
Nemrégiben fotópályázatot hirdettetek a Szutyoksárihoz kapcsolódóan. Ilyen akciókkal ki lehet emelni a kiadót a többi közül vagy inkább az a cél, hogy jobban eljussatok az olvasók szüleihez?
Rengeteg a jó könyv, csak a Pagonyon belül is sok-sok-sok nagyon ilyen van – mi pedig igyekszünk hol így, hol úgy felhívni a figyelmet az új könyveinkre. A Szutyoksári (egy holland klasszikus mesekönyv) nagy kedvencünk, egy olyan könyv egyébként, amelyet én példaértékűnek tartok, mind a szövegét, mind a rajzait illetően. Nagyon szeretném, hogy a magyar gyerekek és szülők is megismerjék és megszeressék. A szutykos fotópályázat szerintem jó ötlet, és csak lazán kapcsolódik a könyvhöz, könyv nélkül is jópofa és működik, de ha valakinek ettől kedve támad megismerni az ihletadó figurát, Szutyoksárit, akkor rajta!
Sok szülő zavarba kerül a nagy választéktól, mit is vegyen a gyermekének, itt van talán a legnagyobb szükség a hozzáértő orientációra. Tudtok ebben segíteni?
Mi is tudunk ebben segíteni,ha valaki személyesen jön el a boltba, akkor ott, helyben, de a Pagony blogján, a www.pagony.hu – n rengeteg interjú, kritika, könyvajánló segít a tájékozódásban. De tudom ajánlani a meseutca.hu-t, a Csodaceruzát, és egyéb gyerekirodalommal foglalkozó weblapokat és blogokat, mert szerencsére sok van!
Tapasztalataitok szerint mennyit változott a gyermekek (és persze szüleik) ízlése az elmúlt 10 évben? Mintha a régi nagy kedvencek reneszánszát élnénk, miközben új és új írónevek forognak a piacon. Merre billen el a mérleg?
Most minden van a piacon, ami nagyon jó és nagyon egészséges, a régi klasszikusok ugyanúgy, mint a friss, mai irodalom, azon belül is vannak hagyományosabbak és újítóbbak, magyarok és külföldiek – egyszóval széles a választék, és mindenki megtalálhatja a kedvére valót. Sokkal tudatosabbak a gyerekkönyvet vásárló szülők, mint 10 éve, jobban figyelnek arra, hogy mit vesznek, annak milyen a szövege, milyen a képanyaga – és nyitottabbak is lettek az újra. Ez mind nagyon jó hír!
Mennyire nehéz ma meseíróként kiadót találni, piacra lépni és piacon maradni?
Erre nem tudok egyértelműen válaszolni, hiszen sok a kiadó, jóval több, mint régen, többen is foglalkoznak gyerekkönyvvel, egyfelől tehát könnyebb. Sőt, bárki megteheti, hogy magánkiadásban kiadja a könyvét: ha tehát az a kérdés, hogy nyomtatásba vagy könyvesbolti forgalomba kerüljön valakinek a könyve – akkor az talán nem annyira nehéz. Másfelől, ha valaki komolyan gondolja azt, hogy ő író, ezt tekinti életcéljának, akkor korántsem mindegy, hogy melyik kiadóhoz kerül, az a kiadó hogyan gondozza a szövegét, milyen a szerkesztés, azután milyen a terjesztés és milyen a reklám, mennyire jut el a közönséghez és a kritikusokhoz: ez a része nyilván nehéz, nehéz a szerzőnek is bekerülni, és nehéz a kiadónak mindezt jól csinálni.
Ebben a médiazajban és rohanásban a mese (például a meseterápia segítségével) az oktatás/nevelés/felzárkóztatás fontos eszköze lett/lehet problémás gyermekek esetében. De vajon a szülők nem igényelnék-e ugyanezt? Programok rendszeres szervezőiként hogyan látjátok, mennyire van igény a mesére, és a mese közösségi élményére?
Szerencsére van – a mesekönyv egyszerűen egy más típusú találkozás szöveggel és képpel, mint a tévé/DVD, és nyilván hatnak egymásra, alapvetően egymástól függetlenek és sosem éreztem, hogy a filmek veszélyeztetnék a könyvek létjogosultságát. A könyvolvasás szerintem elsősorban nem közösségi élmény, hanem intim és meghitt dolog, amely szülő és gyerek között zajlik, később pedig egyedül, ami nagyon fontos. Persze maga a mesélés közösségi élmény is lehet, de egy könyvbemutató program mégiscsak arról szól, hogy vigyétek haza, és majd otthon nyugiban olvassátok el és meséljetek belőle, figyeljetek egymásra, beszéljetek róla. Működik persze közösségben is, ahhoz egy jó mesemondó vagy felolvasó kell, és ez is nagyon jó dolog – de érdekes, hogy egészen más, mint az otthoni olvasás.