A guruk szerint a divatnak kettős szerepe van; megkülönböztet és uniformizál. A divatdiktátorok eldöntik, hogy mi lesz az év divatszíne, anyaga, formája vagy illata, mire mindenki azonos irányba ugrik, hogy trendi legyen és egyben elüssön az átlagtól.
Többek között erről a furcsa jelenségről is beszélgettünk hazánk egyik legsikeresebb divatékszer készítőjével, Wild Judittal, a Vadjutka brand megálmodójával.
Számos területen tevékenykedtél eddig is; szociológia, fotó, újságírás, médiakutatás. Hogyan jött ebből a dizájnékszer készítés?
A professzionális hozzáállás nem attól függ, hogy mit csinál az ember, hanem hogy hogyan. Saját magam számára támasztok követelményeket, azoknak próbálok megfelelni, és jó esetben ezek egybeesnek azzal, amit mások is szeretnének. A siker szerintem relatív fogalom, én jelenleg a kezdő szint után vagyok eggyel. (nevet)
Sokan a most induló dizájnerek közül téged figyelnek, az általad kitaposott utat próbálják járni. Saját honlapod, hírleveled van, profin összeállított csomagként értékesíted a Vadjutka brandet. Kezdetben honnan jöttek az ötletek?
Újságíró voltam 10 évig, testközelből figyeltem, hogyan is működik a hazai média, majd egy nagy kiadó piackutatási osztályán dolgoztam, tehát volt némi háttértudásom, amely sokat segített az induláskor. 2008-ban kezdtem el árusítani az etsy.com-on, ami új világot nyitott meg előttem. Akkoriban csupán pár magyar volt jelen a netes dizájnékszer piacon, így a saját bőrömön tanultam meg, hogyan adjam el online a termékeimet.
Miben más ez, mint a hasonló tematikájú magyar szájtok?
Az etsy a közösségre épül; ha te segíted a közösséget, a közösség is segít téged. Itthon a közösség szerintem még nem alakult ki, a nyugati mentalitás az, hogy tegyük az újaknak elérhetővé a tudást, aztán mutassák meg, mit tudnak, bizonyítsanak. Nagyon pozitívak és támogatóak a vásárlók, ami nagy löketet ad a tervezőknek. Bátorítanak és ösztönöznek, hogy járd az utad és fejlődj.
Kritika is ért?
Igen, de nem a lehúzás jegyében, hanem segítő szándékkal, talán ebben is volna még mit tanulnunk a nyugat-európaiaktól és az amerikaiaktól.
Szakmai kérdésekben kihez fordulsz?
Leginkább Londonban vadászok szakmai könyveket, de képletesen szólva magamnak kell machetével vágnom a bozótot. Immár második éve tanulok ötvösnek, ez rengeteget segít, hiszen autodidakta módon kezdtem a tervezést.
Elengedhetetlen a profizmus a sikerhez?
Nem feltétlenül, de ez a belső indíttatás kérdése. Összeszedettebben szeretném működtetni a brandet, hiszen a termékek mellett az üzleti modellt is magam alakítom ki. Az egyetemen a pénzügyi vizsgára anno csak a tartalomjegyzéket olvastam el (nevet), de most a saját megélhetésem a tét, a bolt fenntarthatósága, vagyis tanulnom kell az önmenedzsmentet.
Rá lehet tapintani arra a pillanatra, amikor a saját örömödre készített tárgyakban hirtelen megjelenik az eladhatóság?
Nyilván, ha a közönségnek tetszik, az a legjobb fokmérő. 2007-ben az első WAMP-on, amin kint voltam árusítani megvették az ékszereimet, amin én lepődtem meg a legjobban. Aztán Japánból, Új-Zélandról, Kuvaitból és Ausztráliából is rendelni kezdték őket, valójában így indult. És csodák csodája egy kényszerű áremelés után sem pártoltak el mellőlem a vásárlók. Valahogy összeértünk, a piac és én, illetve rájöttem, hogy az olcsóság nem feltétlenül erény, hiszen kézzel készített ékszerekről beszélünk, és ennek a mai világban komoly presztízse van.
Fontos a személyiséget belevinni az alkotásba?
Újságíróként sok éven át mások történetét meséltem el, mire rájöttem, hogy ideje elmondanom a saját történetemet. Így különösen fontos, hogy olyan dolgokat készítsek, amelyek nekem tetszenek, amelyeket én is hordanék. Tehát nem egy általam elképzelt célcsoportnak gyártok, inkább megfigyeltem, hogy kik veszik az ékszereket, és idővel a kereslethez idomultam.
Milyen jelzőkkel illetnéd az alkotásaidat?
Kedvesek, szabadok, játékosak és életvidámak.
10 év múlva hogyan képzeled magad?
Remélem, egy kis manufaktúra élén leszek főtervező (nevet), lesz pár segítőm, hogy ne rokkanjak bele a munkába, és igény is lesz még az ékszereimre.
Fotó: Lengyel Anna Vera