A Várj míg sötét lesz című krimi április 26-i előadásának minden bevételét a főszereplő, Kovács Patrícia alapítványa, a Suhanj! kapja meg. A vak nő és három férfi macska-egér harcát feldolgozó történet kihívásairól, a színház jótékonysági szerepéről és a látássérültekkel is foglalkozó Suhanj! tervezett sportközpontjáról a színésznővel beszélgettünk.
Jelenleg két darabban is szerepelsz az Orlai Produkciós Irodánál. Mennyire más itt, mint egy társulati színházban?
Mikor Tibor [Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője – a szerk.] tíz évvel ezelőtt elkezdett ezzel foglalkozni, egy idő után nagyon vágytam arra, hogy vele dolgozzak. Nagyon jó mellette színésznek lenni, szépen bánik velünk, a tenyerén hordozza a kollégákat. Mindig abban gondolkodik, hogy éppen ki hol tart a pályáján és mit kéne eljátszania. Először a Kramer kontra Kramerben szerepeltem nála, majd jött a Várj, míg sötét lesz. Mindkettő darabnál azt éreztem, hogy nem véletlen, hogy én játszom bennük, hanem a részéről az egy átgondolt döntés volt, hogy ezekkel a darabokkal pont engem bíz meg. Ilyen értelemben nagyon vigyáz arra, hogy bizonyos dolgok ne menjenek el mellettem a karrierem során. Jó érzés itt lenni. Bár nincs társulata, mégis otthon érzem magam.
Azért mégiscsak van valami társulati jelleg, nem? Hiszen egy erős színészi kör kötődik Orlaihoz.
Igen. Olyan ez, mint egy család. Mindig ugyanaz a háttérszemélyzet, és a színészek is egyre inkább visszatérnek.
Kicsit meglepő lehet ez a darab Magyarországon, főleg a Belvárosiban, ahol inkább az érzelmes, vidám, néha szomorú darabok kerülnek előtérbe, de nem a félelem. Mennyire lehet feszegetni a határokat?
A színháznak kérdéseket kell feltennie, ellentmondásokat kell fenntartania és stílusokat kell felmutatnia. Ez egy abszolút retro jellegű pszichokrimi. Ez a történet ma már nem élne meg a mobiltelefonok világában, hiszen egy telefonon áll és bukik a komplett darab. De meg lehet idézni egy kis retróval, lehet 21. századiként játszani. Ez az előadás egy kísérlet: legyen benne valami időutazás, de közben legyen mai a színpadi nyelve az előadásnak. Aki borzongani akar, annak nagyon tudom ajánlani. Nagy filozófiai mondanivalója nincsen, nem is dolga, hogy legyen. Azt meg lehet mutatni más típusú színdarabokban, és meg is kell. Tükröt kell mutatni a társadalomnak, de ettől a darabtól ez nem lehet elvárás.
A színháznak kérdéseket kell feltennie, ellentmondásokat kell fenntartania és stílusokat kell felmutatnia
Milyen nőként megélni egy ilyen szituációt, magát ezt az előadás? Három férfi tart veszélyben egy törékeny nőt órákon át…
A legfontosabb tényező itt az, hogy ez a nő látássérült. Külső szemmel persze ez egy nagyon emblematikus dolog, hogy ott állok egy világos ruhában és három ember folyamatosan rosszat akar nekem. Ez a jó és a rossz harca. De a győzelmet a nő nem a nőiségével próbálja elérni, nem azáltal próbálja átvenni az irányítást, hanem az elméjével. Ebben a darabban fontos, hogy ez a női figura egy páratlan intelligenciával rendelkező alak. Nem lát, nem tudja kamatoztatni különböző tulajdonságait, de kivételes intelligenciával rendelkezik és ez lesz az ő fegyvere. Ez a darab így inkább az elmék harca.
Vári Éva mondta egyszer egy interjúban, hogy azért nehéz monodrámában játszani, mert nem tud kinek a tekintetébe kapaszkodni. Ez itt sem lehet egyszerű…
Igen. Nagyon-nagyon nehéz volt próbálni, ez az egyik legnehezebb munkám az eddigi pályám során. Ki kellett iktatnom az egyik érzékemet. Nagyon kell koncentrálnom arra, hogy ne vegyek észre váratlan mozdulatokat, hogy amikor előttem mozognak a fiúk, arra nem mozoghat a szemem, csak a hang irányába. Az első három-négy hétben kifejezetten fejgörcs volt rajtam minden próba után, mert át kellett gondolnom a testem működését, és magamra kellett erőltetni egy nagyon erős befelé figyelést. De azt is el kell mondanom, hogy a fiúk nagyon szépen bántak velem, nagyon segítettek a próbafolyamat közben abban, hogy a lehető legkomfortosabban tudjam érezni magam.
„Ez az egyik legnehezebb munkám az eddigi pályám során”
Hogyan lehet felkészülni egy ilyen szerepre?
Az alapítványomban, a Suhanj!-ban immár hat éve sportolunk együtt mozgáskorláto
És ez az alapítvány most még erősebben fog kötődni a darabhoz…
Mikor Tibor az Esőembert mutatta be, akkor autistákat segítő szervezetnek segítettek ilyen jótékony előadással. Amikor elkezdtünk próbálni, akkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha csinálnánk mi is egy jótékonysági előadást. Nagyon hálás vagyok a kollégáimnak, hogy ők maguk is lemondtak a fizetésükről, Tibor pedig a bevételről, és felajánlották a Sunhanj!-nak, ami május elején egy nagyon nagy dolog előtt áll. Az alapítvány Magyarország első teljesen integrált edzőtermét tervezi megnyitni, ami ugyanúgy használható lesz a mozgáskorlátozottak és látássérültek számára is. Ide megy a felajánlás. Egy 500 négyzetméretesterem megnyitása egy abszolút nem állami támogatásból élő alapítványnak nagyon kemény munka. De ez a jótékonysági előadás segíteni fog minket abban, hogy létrehozzuk a központot, ami nem is egyszerűen egy sportközpont, hanem annál sokkal több. Nagyon büszke és hálás vagyok az összes kollegámnak és Tibornak, hogy ebben segítenek minket.
„Van egy képem arról, hogy ezek az emberek hogyan élnek”
Többet kellene foglalkoznia ezzel a színháznak?
Nekem az életem hétköznapi része erről szól, erre próbálom felhívni a figyelmet mindenféle módon. Nem mindenféleképpen kell minden évben egy ilyen színpadi akció. Az lenne a fontos, hogy ez a téma a mindennapjainkban, a közbeszédben legyen jelen. A gyerekeket az iskolákban kezdjék el rászoktatni arra, hogy ez benne legyen a fejekben. Hogy az emberek ebben az országban ne csak saját magukkal foglalkozzanak, hanem másokkal is. Az mindegy, ki melyik alapítvány mellett áll. Az a lényeg, hogy mindenki tegyen valamit, mert akkor ez az ország egy sokkal jobb hely lesz.
Várj míg sötét lesz – Jótékonysági előadás
2016. április 26. 19:00
Belvárosi Színház
1075 Budapest, Károly krt. 3/A
Jegyek ITT!
További interjúkért kattints IDE!
Kanicsár Ádám András
