A Tricks & Tracks című előadás 15 évvel ezelőtt új korszakot nyitott mind a Trafó, mind pedig a magyar kortárs tánc életében. Frenák Pál társulata új ízt és dinamikát hozott a kulturális életbe, most pedig felélesztik a darabot némi emlékezéssel és némi vérfrissítéssel. Frenák Pállal, a társulat vezetőjével és koreográfusával beszélgettünk az előadásról, az inspirációról, a kortárs táncról és az általa megjárt megannyi ország közti különbségekről.
Azt mondják, hogy a Tricks & Tracks annak idején újrapozícionálta a Trafót. Hogy érthetjük ezt? Mi volt a Trafó a Tricks & Tracks előtt és mi volt utána?
A Tricks & Tracks nagy áttörés volt, fordulópont a társulat és a Trafó életében is, hiszen a darab új fogalmazásmódot és formanyelvet, speciális térhasználatot, ezáltal új szemléletmódot hozott a magyar kortárs táncéletbe, ebben a darabban bontakozott ki teljesen és tisztult le az a „frenákos” mozgásnyelv és stílus, ami azóta is fémjelzi a munkámat. Formabontó volt itthon nem csak az, ahogy mozogtunk, de az is, ahogy a függesztésről, a térről gondolkodtam, ahogy a horizontális és a vertikális mozgássorok váltották egymást. Provokatívan új volt a táncosoktól akrobatikus ügyességet igénylő függesztési rendszer, Fred Bigot elektroakusztikus, zsigerekig ható zenei világa is. 1999-ben a Trafó és társulat neve összefort és a darab sikere talán inspiráció volt a Trafó számára is, hogy érdemes magyar és francia táncosok együttműködésében gondolkodni, hogy a kortárs tánc képes egy szélesebb közeget is megmozgatni Budapesten.
A darab második része, folytatása 15 év után most készül el. Hogyan lehet újraértelmezni egy darabot, mi az a plusz, ami átalakíthatja?
Annak idején sokan azt mondták, hogy a darab jövőbe mutató volt, sok szempontból idő előtt jött, megelőzte a korát. Most úgy érzem, hogy aktuálisabb, mint valaha és érdekel, hogyan lehet alapanyagként tekinteni egy kész műre, hogyan tudom az új kreációban használni az akkori elemeket úgy, hogy benne legyen mindaz, amit az elmúlt 15 év hozzátett és megváltoztatott bennem, körülöttünk. Most is zajlik a kreáció, egész nap a próbateremben vagyunk, fejlődik és átalakul a koreográfiai matéria, az új táncosokra építek, akik egészen más dinamikával dolgoznak, ugyanakkor nagyon izgalmasnak találom, hogy az új produkcióban a régóta velem dolgozó táncosok bizonyos szerepeken belül szembesülnek a 15 évvel ezelőtti önmagukkal, a már levetett, elhagyott szerepeikkel. Ez a kreáció komoly szembenézés önmagunkkal, felkavaró számunkra is: a keretet átemeljük, de új tartalommal töltjük meg. Azt a kivételes helyzetet reprodukáljuk a színpadon, ami az életben is történik: az új generáció át kívánja venni a régi helyét, ez is tematizálódik koreográfiailag.
Nagy szerepet kap a japán kultúra az előadásban, ami amúgy is fontos inspiráció a koreográfus számára. Azzal mindenki tisztában van, hogy mekkora különbségek vannak az európai és távol-keleti emberek életmódja, gondolkodása, kultúrája között. De mi van a tánccal?
Valóban sok időt töltöttem Japánban, többek között a Kiotói Villa Kujoyama koreográfusi díjának köszönhetően és ez a tapasztalat meghatározó a koreográfiai munkámban is. Ott találkoztam a butoh tánc legnagyobb mesterével Kazuo Ohno-val és ez a találkozás mély nyomokat hagyott bennem. A japán kultúra letisztultsága, organikus építekezése, a nyers, tiszta testiség, a lenyomatok-nyomatok kalligráfiája és butoh tánc koncentrált minimalizmusa jól fuzionál azzal a zsigeri mozgásvilággal, amivel én dolgozom.
Mik a különbségek Európán belül? Dolgozott már német, szlovák, román, belga kooprodukcióban, illetve a társulat francia gyökerekkel bír. Európának közös nyelve van a modern táncra vagy minden országnak megvan a sajátja?
Jól látható tendenciák vannak, nem csak földrajzilag, de időben is. Néhány éve érzékelhető egy trend, ami elsősorban az absztrakt, konceptuális, intellektuális, kevésbé koreográfia-központú produkciókat favorizálja. Magyarországra egy ideig kisebb fáziskéséssel érkeztek meg bizonyos irányzatok és egy provanciálisabb stílus volt előtérben. Én azonban az önazonosságban hiszek. Egy hiteles alkotó nem a változó trendek szerint kreál, hanem azt kutatja, ami számára fontos, abban mélyül el, ami számára termékeny és saját, jellegzetes beszédmódján és színpadi világán dolgozik.
Ön még a nyolcvanas években kezdte el pályafutását, Franciaországban majd fontos inspiráció volt Japán is. De mit adott Magyarország?
Magyarország? Az életemet. A siket szüleimet, a testvéreimet, a jelnyelvet, az intézeti éveket, Jeszenszkyt, sok szenvedést is, gyötrődést, útkeresést. De ezek a gyökereim, ebből táplálkozom, építkezem, még akkor is, ha néha fájdalmasan nehéz.
Milyen volt az akkori táncélet és milyen a mostani? Az ember kicsit még mindig zárt körként látja a modern tánc művelőit és nézőit is…
Ebben lehet igazság, de fontos, hogy a nézők maguk is hajlandóak legyenek kilépni a saját zárt köreikből. Aki eddig például csak klasszikus balettet nézett, az nézzen kortárs táncot is és fordítva. Én művészként is sokszor azt látom, hogy nincs átjárhatóság, az emberek ragaszkodnak a skatulyáikhoz és nem akarják elhagyni a komfortzónájukat, nem keresik a határaikat. Ez nem jó. Érdemes megtapasztalni új dolgokat: sokszor találkozom olyan nézőkkel – egészen fiatalokkal és idősebbekkel is – akik először látnak Frenák-darabot, aztán megvárnak minket előadás után, mert szeretnék megköszönni és elmondani mennyire nagy élmény érte őket. Biztos van aki elmenekül, de sokan egyszerűen belénk szeretnek és aztán rendszeresen jönnek az előadásainkra. És nem csak a mi előadásainkra: akit elvarázsolt egy-egy darabunk az általában nyitottá válik a kortárs tánc műfajával szemben és elkezdi nézni a többi társulatot is, ebből pedig az egész terület profitál.
A Tricks & Tracks 2. jellegű előadásoktól az emberek néha félnek, ahogy alapvetően megijednek minden kortárs, modern művészettől. Miért érdemes legyőzni a félelmet? Baj az, ha nem értik meg elsőre, ha nehéznek tűnik felfogni azt, amit látnak?
Egyáltalán nem baj. Gilles Deleuze filozófus azt vallotta, hogy nem mindig a racionális értelmezés a legfontosabb és ezt én is így gondolom. A rezonancia a fontos a néző és az előadás között, egy mű mindig fragmentumokból épül, mindig nyitott – egyik eleme a másikból nyílik ki és minden néző mást visz magával az előadásból. Ez sokszor egyáltalán nem intellektuális folyamat, hanem nagyon organikus és zsigeri kapcsolódás, ami nagyon értékes dolog.