Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés következményeként végre megindulhattak a tárgyalások egy egyesített magyar fővárosról a Duna két partján szorgoskodó bajszos magyar politikusok és zsakettes arisztokratát között.
A céljuk Buda és Pest, a két, évezred óta farkasszemet néző város egyesítésével az volt, hogy ellensúlyozzák Bécs kulturális és gazdasági nyomását, valamint, hogy megmutassák a nagyvilágnak, a magyarok is tudják, hogyan kell virágzó, kozmopolita várost építeni. A fővárosi tanács 1873. november 17-én kezdte meg működését a két Károly vezetésével: Ráth Károly Budapest első főpolgármestere lett, Kamermayer Károly pedig az első polgármestere (ezt a tisztséget pedig egészen 1896-ig töltötte be) – ezzel pedig Budapest megindult a világvárossá fejlődésének útján.
A város belső kerületeiben látható csodálatos épületek tetemes részét az 1867 és 1910 közötti időszak során húzták fel, ám nem csak a többszintes paloták száma, de a népesség is iszonyatos iramban növekedett: míg 1873-ban Buda, Óbuda és Pest lakossága együttesen mintegy 300 ezer főt tett ki, addig 1910-re megközelítette a 900 ezret, Budapest pedig nem csak a kontinens legdinamikusabban fejlődő fővárosává, de egyben annak egyik legnépesebb településévé is vált. A közbeeső négy évtized legfontosabb építészeti stílusai mind a historizáló építészetből gyökereztek, kivéve a magyar nemzeti ébredéssel időben szerencsésen egybeeső szecessziót, amelynek oltárán építészeink különösen nagy kedvvel áldoztak, olyan műremekekkel gazdagítva a világi építészetet, mint a Török bankház, az Iparművészeti múzeum, a kőbányai Szent László templom vagy a Gresham palota.
Bár gyönyörű szép fővárosunk papíron „mindössze” 142 éves, gyakorlatban ennél jóval korosabb: a terület írott történelme egészen az első évszázad második feléig nyúlik vissza, de már azt megelőzően is éltek itt ősi kelták és mindenféle más törzsek. Bár a névadási ceremóniából érthető okokból kifolyólag kihagyták, Óbuda számít a mai Budapest legrégebb idők óta lakott településének, amit a lépten-nyomon fellelhető római kori romok (úgy mint a Herkules-villa, a Szentendrei út vonalán húzódó vízvezeték, vagy Aquincum polgárvárosának falai), régészeti ásatások során előbukkanó szarkofágok, érmék és ékszerek is bizonyítanak.
Aquincum helyőrséget, Budapest ókori előhírnökét (egykoron Alsó-Pannónia tartomány fővárosa, most pedig a harmadik kerület egyik városrésze), időszámításunk után 89-ben alapították a már egy ideje itt állomásozó rómaiak, ezzel a Duna jobb partján meghúzva birodalmuk határát – belegondolni is félelmetes, hogy a folyó túlpartján akkoriban még szó sem volt romkocsmákról, Nagykörútról meg egekbe szökő albérletárakról, és mindent a barbárok uraltak. Fénykorában Aquincum lakossága alulról súrolta a hatvanezret, két körszínháza közül a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrum küzdőtere a római Colosseuménál is nagyobb volt, a városban pedig olyan császárok fordultak meg, mint Domitianus, I. Valentinianus vagy a híres Hadrianus, akinek helytartói palotáját ma is föld takarja a Hajógyári szigeten. A legenda szerint, mikor Árpád magyar nagyfejedelem megérkezett lovasaival a mai Óbudára, meglátta az ekkorra már nagyrészt romba dőlt, de még így is pompázatos látványt nyújtó Aquincum városának néhány, még álló falát, és biztosra véve, hogy megtalálták Attila, a hun király városát, Árpád úgy döntött (hosszú napokon át tartó vigadás után), ez lesz a magyarok fő szálláshelye. Így vette hát kezdetét a 142 éves magyar főváros több, mint ezer éves történelme.
