Január 31-től tekinthető meg első ízben Fabrizio Plessi Liquid Labyrinth című kiállítása. A több mint negyven éve alkotó művészről a Magyarországon debütáló kiállításról, következő, teljeskörűen Budapestről szóló projektjéről, a szerinte dekadenciába zuhanó világunkról és a kortárs művészetről beszélgettünk.
Magyarországon debütál a Liquid Labyrinth című kiállítása, meséljen először erről!
Ez a cím és maga és az egész kiállítás egy előző műből indul ki. Egyfajta fedélzeti naplóról van szó, amiben rögzítem az elmúlt harminc év munkásságát. Mint egy gigantikus naplója mindannak a gigászi dolognak, amit életem során létrehoztam. Legalább harminc éve nem festek, de most 13 darab nagy vászon is része az installációnak. Valamilyen szinten rögzítem ezeket a nagyobb munkákat – ez volt az a vezérfonal, amire ráfűztük az egész kiállítást, amiben a legfontosabb darab a Llaüt Light, a halászcsónakok összességéből álló installáció. De van még másik öt-hat terem, mindegyikben a munkásságom archetípusait állítom ki. Az egyik teremben van az erőszak triptichonja, ahol folyamatos villámlás megy a televíziók képernyőjén, a másikon vízesések szerepelnek, a harmadikon láva, amint befolyik a kövek közé.
A Llaüt Light címe katalánul van, azt jelenti: Csónakok fényben. A llaüt a legnépszerűbb halászcsónak Mallorca szigetén. Az installációt kifejezetten a Palma de Mallorca-i múzeumnak készítettem. Azért fontos része a munkásságomnak, mert ez az első installációm, amiben csak hangok és zene kíséri a kiállított darabot, továbbá van egyfajta társadalmi értéke ennek a műnek, mert a Mallorcán megtalálható utolsó 16 llaüt halászcsónakot mentettem meg vele. Több mint ezer darabot vágtak ketté és ezzel akartam emléket állítani a mallorcai halászatnak és a Földközi-tengernek.
Egy nagyon erős költői erejű műről van szó. A kiállítási részhez Michael Nymann készítette a zenét. Nagyon érzelmes mű. Nem hiszem, hogy a leírásokra kell bízni magunkat, át kell magunkat adni azoknak az emócióknak, amik a ezek között a kiállított tárgyak között rejlenek.
Az egész budapesti kiállítás tovább fog utazni, itt debütál, de egy vándorkiállításnak szánjuk. A következő a koblenzi Ludwig Museum lesz, utána pedig azon dolgozunk, hogy egész Európát bejárja.
Manapság sok vita van a művészet és a társadalom kapcsolatáról. Valaki szerint a művészet nem érhet el társadalmi célt, más szerint a művészet megmentheti a világot. De mégis hogyan?
Ne vicceljünk, a művészet mindig is politikai üzenettel bírt! Gondoljunk Michelangelóra és a Sixtusi-kápolnára, Raffaellóra, Giotto assisi-i festményeire… Mind társadalmi és politikai üzenetek. Összehasonlíthatatlanul erősebbek és keményebbek, mint amit bármelyik politikus tudna kreálni. Sokan azt gondolják, hogy a művész feladata az, hogy vigaszt nyújtson. Mint mikor valaki fest egy gyönyörű naplementét, ami amúgy semmire se jó. A művész olyan, mint egy állat. Egy olyan állat, aminek megvannak a maga antennái és sokkal hamarabb érzékeli a mai feszültségeket és problémákat. A művész mindig egy áramlat ellen úszó üzenetközvetítő, egy hírvivő. Soha nem az engedélyezett helyekre megy, mindig saját ösvényt vág magának.
Ez mindenképpen igaz olyan klasszikus festményekre, amiket könnyebb volt megérteni. Ám a kortárs művészettől félnek az emberek, megijednek tőle. Ez miért lehet?
Mert a dekadencia időszakában élünk. Olyan korban, amilyen a római hanyatlás idején volt. Az új barbárokra várunk. Ki tudja ki fog feltörni? Lehet a kínaiak, lehet az afrikaiak. De Európa úgy ahogy van hanyatlik. Ha arra gondolunk, hogy miből áll a televíziózás, ami korunk legnagyobb hatású találmánya, láthatjuk mennyire mélységesen mély a színvonala. Persze hogy az emberek nem értik a kortárs művészetet és kívülállóknak érzik maguknak.
A művészet legfontosabb dolog kellene hogy legyen. Ez a kevés dolgok egyike, ami még megmentheti az életünket. De az embereknek a gyakorlati élet problémái kötik le az életüket, kis pénzzel többet keresni, kicsivel jobban élni mint eddig éltünk, de korunk nagy problémáival nem nagyon törődnek. Ez mindig így volt. De szerencsére ott vannak a művészek, az írók, a költők, a festők, ők hagynak nyomot a mi korunkon. És ha valamiért majd a jövőben némi elismerés fogja érni korunkat, az pontosan ezek miatt a művek miatt lesz. És persze amiatt, hogy mekkora ugrásszerű fejlődésen ment végig a technika. Biztosan nem a diszkózene miatt.
Az Ön műveiben fontos a zene, a multimédia, a videó műfaja. Ezáltal talán könnyebben gyakorol erős hatást az emberekre…
A művészetet soha nem úgy látom mint a világ egy darabját. Inkább mint a nyelvezetek egymásba fonódását. Aminek ugye van egy vizuális aspektusa, építészeti vonatkozása és multimédiabeli hangzása. Komplett wagneri zenéhez tudnám hasonlítani. Úgy gondolom, ha az ember a médiaösszességben dolgozik, az olyan mint egy kerek, globális világ, amiben a világ teljessége jelenik meg.
Akkor fogtam bele ebbe az újfajta művészeti megközelítésbe, mikor még senki nem gondolta volna, hogy ez lesz. Az biztos, hogy a művésznek mindig érzelmeket kell keltenie. Nem az a fontos hogy a ceruzát használjuk vagy a számítógépet, az a fontos, hogy mit mondunk és üzenünk velük. Ez az én politikám.
Magyarországon most van először és itt is debütál a kiállítása. Mit tud a magyar művészetekről?
Nagyon keveset. Mindig a Biennálén tájékozódom, megnézem a magyar pavilont is. Általában érdekes dolgokat látni ott. Örülnék ha megismerhetnék magyar művészeket, mikor visszajövök márciusban és majd már nem azzal kell foglalkoznom, hogy berendezzem a kiállítást, hanem egy katalógust, egy nagy könyvet fogok bemutatni. Utána mikor elmegyek Budapestről a benyomásaimat egy nagy, Budapestnek dedikált műben szeretném összefoglalni. A világban 300-400 városban jártam, ezek mind olyan projektek voltak, amikből a legtöbbet megvalósítottam. Ezeknek dupla nevük van. Párizs Párizs, Bombai Bombai, Kiotó Kiotó. Az egyik a valós város, a másik, amit én kitalálok, és ahogy én látom. Szeretnék egy Budapest Budapestet csinálom. Gondolkodom rajta és lehet, hogy jövőre egy speciális helyen megvalósítom. Az összes utazásom egy stimuláns, hogy új dolgokat lássak és tanulmányozzak.
Pont ehhez kapcsolódna az utolsó kérdésem. Utazva a világot hogyan gyűjt inspirációt, mikor a művészete leginkább az őselemeken alapul, így pedig azért némileg korlátozva van?
Az inspiráció olyan, mint a respiráció. Én asztmás vagyok. Állandóan edzésben tartom magam, hogy jól vegyem a levegőt. Nem csak levegőt szívok be, de fel is használom azt. Az inspirációt mindig az utak, az új dolgok látványa adja. Az első nagy benyomásom Budapestről a csodálatos architektúra volt. Ami egyszerre monumentális, de mégis romantikus és visszatekintő. Szeretnék olyat csinálni, amiben Budapest két arcát össze tudnám hozni, amiben összegabalyodnak, összetekerednek. Olyan mintha eltűntetnénk a folyót és a két város teljesen egy várossá sűrűsödne. Szeretem destabilizálni a dolgokat és alterálni a kőbe vésett rendjét. A művész mindig a szakadék szélén táncolva halad. Egyenesen kell haladni az útján, de mindig meg van az esély a zuhanásra. Múlt és jövő között megtartani az egyensúlyt, ahogy én csinálom, olyan, mintha folyamatosan természet és technológia között egyensúlyoznék. Szeretem egyesíteni az egymással szemben álló dolgokat. Ezért számomra Pestbuda legalább olyan érdekes lenne, mint Budapest. Meglátjuk mit hozok ki belőle.
Korábban ITT írtunk a kiállításról.
Interjúinkat sokaságát ITT nézheted meg!
Liquid Labyrinth – Fabrizio Plessi kiállítás
Január 31. – Április 13.
Megnyitó: Január 30. 15:30
Ludwig Múzeum
1095 Budapest, Komor Marcell u 1.
Tel.: +36 1 555 3444