Az elmúlt évek hagyományát folytatva, az egy héten át tartó, Budapest különböző helyszíneit bejáró UH Fest a fesztivál zárónapját is a Trafóval közösen rendezi meg.
Ebből az alkalomból fellép az olasz minimalista ütőhangszeres Andrea Belfi, a koreai virtuózan improvizáló Okkyung Lee és a kanadai hangszeres ambient szcéna egyik meghatározó alakja Kara-Lis Coverdale személyében.
Az olasz Andrea Belfi ütőhangszereken és elektronikán játszik hipnotikus, lassan kibomló zenét, minimális eszközökkel teremtve a hallgatót megbabonázó tereket, textúrákat. Az elektronikus és az elektro-akusztikus zene, a minimalizmus, az ambient és az improvizáció közti határvonalon mozog; olykor finoman, de annál hatásosabban a dalforma emlékei is felsejlenek darabjaiban. A punk bűvöletében töltött tinikorából megmaradt a törekvés arra, hogy zenéje ne csak az agyra, hanem a testre is hasson. Olyanokkal zenél együtt, mint Nils Frahm, David Grubbs, BJ Nilsen, Machinefabrik; lemezeit többek között a Miasmah, a Room40, az Entr’acte és a Float jelentette meg.
Okkyung Lee csellista több, közeli és távoli zenei világ határán áll: a nyers zaj, az érzékeny improvizáció, a nyugati kortárs és klasszikus zene, a koreai hagyományos és populáris zene egyaránt hatott rá. Dél-Koreában született, a Berklee-n tanult, New Yorkban a downtown színtérhez csatlakozott: első albumát a Tzadik adta ki. Legutóbbi szólólemezét (Ghil, Mego / Ideologic Organ) Lasse Marhaug rögzítette egy használt kazettás magnóra, Együttműködői listája tekintélyes és sokszínű: Laurie Anderson, Kim Gordon, Jenny Hval, Jim O’Rourke, John Zorn, Mark Fell, Wadada Leo Smith, Bill Orcutt, Christian Marclay, Evan Parker, C Spencer Yeh, Steve Beresford és sokan mások.
Kara-Lis Coverdale zenéje úgy éteri, hogy közben kérkedik műviségével; úgy játékos, hogy közben „kódolt realizmusról és virtuális transzfigurációról” szól. Olyan hangokkal dolgozik, amelyeket arra hoztak létre, hogy valódi kórusok hangját utánozzák, vagy orgonát, fuvolát, zongorát, csengettyűket – de nála e hangok másodlagos szerepüket levetkőzve saját jogú kifejezőeszközökké szeretnének lenni, a szépségre törnek. Ez még akkor is megható, ha közben digitális effektek térítik el őket, és persze a helyzet iróniáját, a valóság idézőjelbe kerülését és a gyökértelenség idegenségét sem tudják felszámolni. Kara-Lis Coverdale klasszikus zenét tanult, civilben templomi orgonista és kórusvezető; közreműködött Tim Hecker Virgins című albumán is.
Gaika a kortárs londoni szcéna egyik legizgalmasabb, legeredetibb hangja. Zenéjében felkavaró, táncra késztető eleggyé áll össze a dancehall jamaicai és The Bug-féle savas, apokaliptikus változata; a hiphop több hagyománya a grime-tól a trapig, Trickytől Kanye Westig; a disztópikus, megszaggatott, az ipari zenével kacérkodó bass music. Vokálja hasonlóan sokszínű, AutoTune-ban és effektekben alaposan megforgatott, de ezek alól áttör az érzelem és az elkeseredett düh. Szövegeiben a rap átértelmezett toposzai találkoznak az éles politikai megfigyelésekkel. A zenész és vizuális művész Gaika két mixtape (Machine, Security) után a Warp kiadóhoz szerződött, itt jelent meg Spaghetto című EP-je.
További információkért kattints ide.
