Tengo famiglia! Vagyis első a család – ezzel a mondattal kezdődik az Orlai Produkciós Iroda legújabb előadása a Belvárosi Színházban és valahol ezzel az üzenettel is végződik. Közben pedig felvetül rengeteg kérdés, megnyílnak a generációs szakadékok, mi pedig könnyesre nevetjük magunkat. Bravissimo!
Ádám
A folyón túl Itália története első hallásra zavarba ejtően egyszerű: a szülővárosában egyedüliként maradt unoka, Nick (Szabó Kimmel Tamás) nagy bejelentéssel érkezik a szokásos vasárnapi ebédre a négy nagyszülőhöz (Lázár Kati, Lukáts Andor, Benedek Miklós, Szabó Éva): előléptették és ő is elhagyja New Yorkot, hogy Seattle-ben kezdjen új életet.
Persze az igazi olasz vérmérsékletű nagyszülők nem igazán örülnek a bejelentésnek. Ami az ő szempontjukból érthető is: bevándorlóként érkezve az országba egész életükben azért küzdöttek, hogy családjuknak jobb sorsuk legyen, a gyerekek és az unokák viszont sorban hagyták el a szülői házat és az olaszok által szentként kezelt családot (Tengo famiglia!). Egyetlen mentsváruk már csak a 29 éves Nick. Nick viszont menni akar, hiszen a négy öregen kívül nem tartja más New Yorkban – karrierje virágzóban, jóképű agglegény, ráadásul a pszichológusánál is jól alakulnak dolgai. Ám valahol ő is érzi, hogy elhagyni az oly sok áldozatot hozó nagyszülőket nem biztos, hogy a tökéletes döntés.
Legyen önző? Gondoljon magára? Vagy első tényleg a család? Aki áldozatot hozott értünk, annak meddig tartozunk? És mivel? Megannyi kényes kérdés, ami talán időszerűbb napjainkban, mint valaha volt.
A komoly témán felül viszont főszerepben mégis a nevetés áll. A négy nagyszülőt játszó színész valósággal fürdik a tipikus, zajos olasz család megformálásában. Kiabálnak, egymás szavába vágnak és mint minden jó nagyszülő, fél másodperc alatt térnek át egyik témából a másikba, meg sem adva az esélyt arra az ideges természetű Nicknek, hogy egyáltalán szóhoz jusson. Még akkor sem, mikor kitervelik, hogy ha nincs mi a városban tartsa Nicket, majd ők szereznek valakit, aki ezt megteszi.
Joe Dipietro komédiájában a nagyszüleit oly nehezen kibíró Nick döntésének meghozása közben ismeri meg nagyszüleit. Azok élettörténetet, generációjuknak világát és sorsát, valamint kulturális hagyatékát – hogy végül mi magunk döbbenjünk rá arra, hogy a család tényleg az első.
Vera
Tényleg a család az első, de minden generációnak kicsit már mást jelent ez a két szó. Igen, a gyerekeim kapjanak többet, mint én, nekik már jobb jár, de így a család fogalma is átalakul. Már más alapokból építkeznek és máshová szeretnének eljutni, mint szüleik, így tágítva a generációs szakadékot gyerekek és szülők, nagyszülők és unokák között. Például, a távolságok Nicknek már nem ugyanazt jelentik, mint nagyszüleinek. Neki 2 óra repülőút természetes és könnyen áthidalható, míg nagyszüleinek tragikus messzeség.
Szabó Kimmel a szokásos könnyedségével és flegma bájával mindenkit az ujja köré csavar, ezért megdöbbentő számára, mikor a nagymamája által kiszemelt lány egyszerűen kikosarazza. Cseh Judit (Caitlin) tökéletesen belesimul az olasz családba éppen azzal, hogy annyira kilóg közülük. A legnagyobb megkönnyebbülésünkre a meglebegtetett szerelmi szál ellenére sem csap át giccsbe a történet, nincsenek nagy amerikai romkom fordulatok, hanem minden a maga természetességével zajlik.
Ugyanezzel a természetességgel történnek a tragédiák is, nincsenek nagyjelenetek, drámai földön fetrengések, csak történnek az események a maguk útján, ahogyan az életben is.
Orlai nem tud mellényúlni: zseniális színészek, jó szöveg, pontos rendezés, eltalált díszlet, aminek a végeredménye – a szó legjobb értelmében véve – egy nagyon szórakoztató és kissé fanyar előadás. Csak mint az élet.
Néhány csellengő jegyet még beszerezhettek az első előadásokra. Premier október 8-án! Dátumok és jegyek ITT!
Interjúnak Szabó Kimmel Tamással ITT olvashatjátok el!
