Június 18-án Orlaiék a Belvárosi Színházban ismét egy klasszikust visznek színpadra. Az Amadeus izgalmas kérdést tesz fel: mi van, ha Mozart gyilkosság áldozata lett? A legendás zenei tehetséget játszó, Jászai Mari díjas Keresztes Tamással szakmáról, a magyar film jelenéről, bulvárszínházról és persze az Amadeusról beszélgettünk.
Régebben azt mondták rólad, hogy te vagy a karót nyelt kisfiús alak, míg mások szerint – például szerintem is – viszont te inkább az örök bohém vagy…
Nyilván szívesebben választanám a te benyomásodat, a bohémságot. De emlékszem mások megfogalmazásaira régebbről. Értettem is miért írják, és elképzelhető, hogy igazuk is volt. Bár én sosem éreztem magam karót nyeltnek, de megértettem, hogy egyfajta görcsösségre akartak utalni, amiben lehet igazuk is volt, és ami mára kicsit oldódott.
Amúgy hogy mennyire vagyok bohém, azt nem tudom. Közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz és azt érzem is, hogy az élet bizonyos területein kisimultabb vagyok és talán nyugodtabb is. Kevésbé kapálódzó.
Egy régebbi interjúban, három-négy évvel ezelőtt azt mondtad, hogy kezded megtanulni, hogyan lehet belemélyedni egy szerepbe. Mennyit tud, meddig tud fejlődni egy színész?
Azt mondják, hogy jó pap is holtig tanul, és azt hiszem ez így is van. Viszonylag fiatal fejjel azt tudom mondani, hogy ezt addig lehet tanulni, amíg az ember csinálja. Ha egyszer csak azt mondanám, hogy ennél többet nem tudok kihozni magamból, onnan elindulna az elfásulás. Valahogy szeretem azt gondolni, hogy mindig van még tovább. Számomra legalábbis még mindenképpen.
Élvezem, hogy egyre inkább van közöm a saját szakmámhoz. Mint egy asztalosnak a saját szakmájához. Mikor egyre több mindent tud a fák jellemzőiről, hogyan kell hozzájuk nyúlni, hogyan mutatja majd a legmívesebb arcát az elkészített munka… Valahogy ugyanígy érzem magam. Örömömet lelem benne és élvezem, hogy valahogy mindig ki lehet tűzni nem is célokat, hanem feladatokat, saját magam számára. Amiknek a megvalósulását meg lehet közelíteni vagy akár el is lehet érni.
Korábban arról beszéltél, hogy még idegenebbnek érzed magad a kamerák előtt. Változott ez?
Azóta volt szerencsém kamera előtt állni, talán egy fokkal jártasabb lettem. De továbbra sem érzem azt, hogy egy tapasztalt filmszínész lennék. Nagyon sokat állok a színpadon és ahhoz képest nagyon keveset a kamerák előtt. Ennek arányában vagyok színpadi színész és filmszínész.
El lehet érni, hogy valaki mindkettőben jó legyen, vagy mindenképpen el kell köteleződni a színpad vagy a film mellett?
Szerintem mind a kettőben lehet egy ember nagyszerű, tudok is ilyen színészeket. Valahogy én még azt érzem, hogy nincs meg az a bátorságom a kamerák előtt, mint a színpadon. Mert nem érzem nagyon annak a csínját-bínját. Ismerek belőle valamennyit, de azt még mindig, a mai napig kivételes pillanatnak érzem, mikor arra kerül sor, hogy filmezzek.
Az Isteni műszak kicsit új színt, korszakot hozott a filmes szakmába…
Szerintem kiemelkedő alkotása ez Bodzsár Márknak. Volt jó és elmarasztaló kritikai is, amit nagyon sajnáltam, mert szerintem sokkal jobb minőségű film, mint amilyen minőségben feltüntették.
De sokan beszéltek róla, kiemelkedő volt ilyen szempontból. Milyennek érzed most a magyar filmszakmát? Elkezdődött valami az Isteni műszakkal?
Az Isteni műszak időszakában sok más film is lehetőséget kapott a megszületésre. Sok magyar film születethetett, ami mindenképpen pozitív, ebből még sokat nem is mutattak be, ennek a turnusnak, csúnyán fogalmazva dömpingnek nem is láttuk minden termékét. Pont ez az az év, amikor ennek is a gyümölcsét megtekintheti a közönség. Ez most egy szerencsés időszak volt. Nem tudom, hogy tud-e így folytatódni, van egy érzésem, hogy nem.
„Valahogy szeretem azt gondolni, hogy mindig van még tovább. Számomra legalábbis még mindenképpen.”
Miért ez a félelem?
Hogy nem biztos, hogy ez a rendszer, ami ezt létre tudta hozni, ugyanígy fog fennállni. Megint személyek fognak cserélődni, akik elbírálnak, lehetőséget adnak, vagy tagadnak meg.
Térjünk át a színházra. Tíz éve vagy a Katona tagja. Felüdülés ilyenkor felfedezni egy másik társaságot, színházat?
Nem is tudom felüdülés-e. Négy bemutatóm volt a Katonában, az Amadeus az ötödik darabom az idén. Felüdülést ilyen szempontból nem érzek, mert nagy menet volt ez az évad. Nagyon jó évet zárunk a Katonában, ott is tudom azt érezni, hogy ez az évad felüdülés volt.
De másfelől meg jó dolog találkozni olyan emberekkel, akikkel még nem igazán játszottam színpadon. Ismerni kivétel nélkül ismertem mindenkit korábbról, több emberrel már játszottam is, de nem mindenkivel.
A szakmánkban az a nagyszerű, hogy mindig, amikor belekezdünk egy munkába, az a végtelen lehetőségekkel csábít és kecsegtet, ezt pedig minden színész át szokta érezni olvasópróbakor. Hogy ez egy szinten érintetlen darab, mert ez a közösség még nem próbálkozott meg vele. A teremtés lehetősége előttünk áll, úgyhogy minden kezdést átleng egy felüdülés-érzet.
Mikor olyan színészekkel beszélek, akik részt vesznek egy Orlai-produkcióban, mindenki kalandként beszél róla. Mitől lehet ez?
Azt hiszem, azt lehet mondani, hogy a Belvárosi Színház köztudottan egy igényes színház imázsát építi. Felvállaltan egy bulvár színház, de azt hiszem, hogy Budapest talán legigényesebb bulvárszínháza. Tehát ebben lehet felfedezni valamilyen kettőséget, de pont az lehet az üdítő, hogy az a kettő egyszerre van jelen. Ez okozhatja ezt az izgatottsággal teli valamiféle boldogságot.
Hogy állsz Amadeusszal?
(Nevet) Jó kérdés. Nagyjából úgy, mint ahogy álltam Pinokkióval vagy Luckyval vagy sorolhatnám. Ugyanúgy. Nincs módomban a Mozartról kialakult képet egy hajszálnyit sem rontani. Nincs olyan lehetőség a kezemben, hogy én bármiféle kárt tudjak tenni Mozartban, a felelősség ilyen súlya nem nyom, hiszen bárhogyan is sikerül ez, Mozart az embereknek Mozart marad. Így aztán egy szerep a sok közül. Minden szerephez igyekszem azzal az ambícióval állni, hogy jó legyen vagy nagyszerű legyen. Olyan legyen, amilyen még nem volt. De nem nagyképű akarok lenni, csak muszáj ilyen ambíciókat kitűzni magam elé.
Az elején vagyunk, nagyon élvezem eddig, ismerkedünk a darabbal, már egy hete rendelkezzük az előadást, már színpadon ismerkedünk a szituációkkal és a jelenetekkel. Olyan ez, mint egy bemutatkozás, a szituáció, a színész és a szerep között. De eddig ez az a típusú találkozás volt, mikor valaki bemutatkozik valaki másnak és láthatóan szimpatikus a két fél egymás számára.
„A szakmánkban az a nagyszerű, hogy mindig, amikor belekezdünk egy munkába, az a végtelen lehetőségekkel csábít és kecsegtet.”
Mitől lesz más ez a darab? Új szövegekről, rendezői megközelítésekről olvastam…
Nem akar más lenni. Van egy anyagi adott körülmény és van egy olyan adott körülmény, hogy nem lesz mód például az udvart sok emberrel megmutatni. Talán 8-9-en vagyunk színészek benne és ennyi embernek kell tudni felmutatni azt, hogy Mozart zenéjét tömegek hallgatják, vagy hogy az udvar egy pompázatos gazdagságú helyszín. Nagyon is a fantáziánkra vagyunk utalva. Amit most tudok a készülő előadásról az az, hogy a fantáziánknak kell szülnie azt a színpadi nyelvet, amely ennek a közösségnek, akik dolgozunk most ezen az előadáson, a saját közös nyelve, ami belőlünk bontakozik ki.
De nincs ilyen senkiben, hogy ennek most másnak lennie, mint bármi eddiginek. Van egy nagyon meghatározó alkotás, a Forman által rendezett film, egy nagyon nagy szabású dolog. Jó sok évvel ezelőtt láttam és akkor az egyik kedvenc filmemmé avanzsált. Akkor még fogalmam sem volt, hogy lehet nem is kellene sokszor megnéznem, mert most óhatatlanul sok esetben az lebeg előttem. De az imént említettek miatt nem kell attól félni, hogy nagyon elvinné a fantáziánkat, mert ott tényleg minden adott volt, hogy egy igazán gazdag kiállítású kompozíció legyen.
Amikor az imént azt mondtam, hogy olyan Mozartot csinálni, amilyen még nem volt, egyből eszembe jutott ez a film, ahol Mozart nagyszerű, és nem tudom hogy annak a közelébe juthatok-e egyáltalán. Persze nem feltétlenül kell annak a közelébe jutni. Saját magamból kell ezt valahogy kibontani. Azt pedig majd meglátjuk, ez hogy megy és mennyire sikerül jól. Jó lenne valami olyasmit csinálni, amiről tulajdonképpen nem is jut az emberek eszébe, hogy összehasonlítsa a filmmel, mert valahogy másból fogalmazódik, mint az ott játszott szerep volt, de az sem baj, ha bizonyos momentumaiban hasonló lesz, mert az egy nagyszerű alakítás volt. De ezzel nem is igazán akarok foglalkozni.
Bár sokan ismerik a filmet és a darabot, de minden bemutató során új közönség, generáció ismeri meg, újdonságként fogadva azt. Itt egy kultikus alakot behelyeznek egy krimiszerű történetbe, sokszor fittyet hányva a valós történelemre. Ilyenkor a rendező vagy a színész nem tart attól, hogy az emberek majd megsértődnek, hogy „mit csináltak ezek Mozart alakjával”?
Ez egy tiszta játszma. Ez a történet nem állítja, hogy ez a valóság. Ez egy fantazmagógia. Itt tulajdonképpen bizonyos szempontból akár talánynak is lehet nevezni azt, hogy egyszer csak eszébe jutott valakinek, hogy amúgy egy kicsit klisészerű történetnek, amelynek a főszereplője a féltékenység, a szereplőit behelyettesítsék nem kisebb alakokkal, mint Mozart és Salieri. Ettől automatikusan sokkal nagyobb súlyt kap minden, de ez egy találmány.
Tudomásom szerint nem tudni pontosan, mi történt valójában. Ez az est valamit elég erőteljesen állít, de csak azért, hogy legyen egy teátrálisan erős este. De itt senki nem állítja azt, hogy ez megegyezik a valósággal. Persze el tudom képzelni, hogy valaki majd kapva kap az alkalmon és felháborodik, mert remeknek tartja a pillanatot, hogy felháborodjon, de kevesen lesznek ilyenek.
További interjúinkat ITT olvashatod el!
Amadeus
Június 18. 19:30
Belvárosi Színház
1075 Budapest, Károly körút 3/A
Tel.: +36 1 266 7130
További információk ITT!
