A POSZT második napja a drámázás jegyében telik: elkezdődött a felolvasószínházi bemutatók sora, és egy kortárs bemutató is feszegeti a műfaj határait…
A Nyílt Fórum Felolvasószínháza a POSZT egyik legizgalmasabb kísérőprogramja: sok dráma itt találkozik először a közönséggel – legyen az laikus hallgató avagy szakmabéli. Láttuk itt már félkész állapotban Térey János első színpadi művét, a Nibelung lakóparkot, de voltak itt már olyan darabok is, amelyek „ledobták magukról” a nézőket. Tavaly például Szabó T. Anna Kirkéje osztotta meg a közönséget, és volt még pár elvetélt próbálkozás is, amelyet a bemutató utáni beszélgetésen udvariasságból nem utasítottak vissza a fiókba.
Idén az első bemutató Székely Csaba Bányavakság című darabjáé, amely kivételesen szerencsés helyzetben van. A szerző bányatrilógiájának második darabját ugyanis az a csapat próbálta – vélhetően a beugró Némedi Árpád kivételével –, amellyel októberben Csizmadia Tibor, a felolvasószínházi változat rendezője meg fogja csinálni a Pinceszínházban az előadást. A POSZT különlegessége, hogy a marosvásárhelyi csapat Bányavirág című előadását beválasztották a POSZTra, így egészen érdekes kontextusba kerül a szöveg, amely felolvasószínházhoz képest nagyonis kész állapotban van.
A bányatrilógia darabjai annyiban köthetők egymáshoz, hogy helyszínük ugyanaz: egy erdélyi falu (a polgármester bánatára községnek titulált település), melyben az egyetlen megélhetést a bánya jelenti, ezt azonban bezárják, így sorra lesznek öngyilkosok az emberek, nemre, felekezetre, nemzetiségre és korra tekintet nélkül. A három darab lazán kapcsolódik egymáshoz: oda-visszautalások vannak szereplőkre, eseményekre, de anélkül is érthető az adott szöveg, ha nem láttuk az előzmény(eke)t. A Bányavakság főszereplője Ince és Iringó, egy ötvenes testvérpár, amelynek tagjai kényszerűségből élnek együtt: Ince alkoholizmusa miatt eladta húgának örökségét, a fél házat, Iringó meg sötét titkokat rejt, amelyeket Ince is ismer. Ince polgármester, ám közeleg a választás, és az ellenjelölt, a Nagy Magyar Izsák eléggé nagy falat ahhoz, hogy egyedül tudjon szembeszállni vele. Nosza, rendőrt hívat, hogy Izsák piszkos ügyleteit felgöngyölítse. Megérkezik a rendőr, de román az isten adta, és ez nagyon sok mindent megváltoztat.
Érdekes miliő az, amelyet Székely műve felfest: szembemegy az idealizált Erdély-képpel, szembesít azzal, hogy a legnagyobb baj nem az, hogy román a rendőr és magyar, aki a másikat feljelenti. Vannak magyarok és mégmagyarabbak, románok és mégrománabbak, de a pénz ott is büdös, pláne egy kis faluban, ahol mindenki tud a másikról mindent. Itt Budapesten, Pécsett, Taktaharkányban, bárhol csak sejtjük, hogy mit jelent az az ellentét, amelyet nagyon jól fejez ki a román rendőr és a Nagy Magyar Izsák szópárbaja: a két férfi ahelyett, hogy egymásnak este, egy férfias verekedésben vezetné le a feszültséget, inkább azon vetekedik egymással, hogy ki volt ott előbb és mikor. Hogy ki nyer, azt nehéz megállapítani, mindenesetre a lelki nyomor, a kiszolgáltatottság nem Erdély-specifikus, így az alapkonfliktus a mi számunkra is jól követhető. És persze hálásak lehetünk az olyan szópoénokért, mint a ’szekszi’-Szécsi-ellentét, amely elsőre olcsónak tűnik, de olyan jól kifejezi, hogy a románok és a magyarok ugyan élhetnek egymás mellett, de soha a büdös életbe’ nem fogják egymást tökéletesen megérteni…
A versenyprogram harmadik előadása a székesfehérvári Trió, amely Israela Margalit zongoraművész darabjának magyarországi bemutatója volt, október közepén. A művész témája a Robert Schumann-Clara Schumann-Johannes Brahms háromszög, amely realitása a ködbe vész: vagy volt, vagy sem, Brahms bizonyosan szerelmes volt Clarába, de hogy a nő viszonozta-e az érzelmeit, arról megoszlanak az elemzések. Az elemzés szó ebben az esetben nagyonis helytálló: a szerző 3 órás darabja folyamatosan elemez – főleg komolyzenét, főleg Schumann kortársait. Kérdés, hogy ez és egy – banális vagy nem banális – családi-emberi dráma összehozható-e úgy, hogy a közönséget fogva tudja tartani. Pécsett megoszlanak a vélemények, de kétségtelen, hogy a „nyersanyagból” többet hoz ki Galambos Péter rendezése, mint amit első hallásra gondolhatnánk róla. Az, hogy a komolyzenéhez nem értők, vagy azok, akiket nem érdekel a romantika zenéje, sőt a zeneelméleti fogalmak, érvelések sora, hogyan élik meg az előadást, más kérdés.
Schumann kora egyik legismertebb kritikusa is volt, egy-egy írásával felemelhetett vagy örökre ismeretlenségbe taszíthatott bárkit. Brahmsszal akkor találkozott, amikor már elméje megbomlott, de még korában tudta tartani két – elképzelt – személyiségét. Utolsó épeszű gondolatait a fiatal zeneszerzőnek szánta, aztán végkép elborult. A szerzőt láthatóan megfogta a bomlott elme logikussága: hosszasan citál elemzéseket Beethovenről, Bachról, Lisztről, miközben a nézőtéren ülők egy részét szépen lassan elveszti. Hiába Kuna Károly szenvedélyessége, ha valakit nem érdekel a téma, az belesüpped az unalomba. A másik szál a banális megcsalás vagy egymásra találás – a szöveg itt nem elég izgalmas, egyszerű, közhelyes, mégis a Kuna mellé felsorakozó két szereplő, a Clarát játszó Tóth Auguszta és a Brahmsot alakító Pál András játéka elemeli az egészet a közhelyek szintjétől: egyszeriben érdekes lesz az őrület határán táncoló nő és a szenvedélyes, ámde a szerelme hat gyerekét kezelni nem tudó szerető története, miközben a háttérben végig ott kísért Schumann szelleme – még akkor is, ha nincs ott.
Érdekes a forma, amelyet a rendező választ: a zeneszoba ezúttal egy üvegkalitka, ahová be lehet zárkózni. Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy ott van az ember, akkor is el lehet zárkózni, úgy lehet csinálni, mintha még sem lenne ott. A színpad közepén terpeszkedő kalitka mellett két külön, fénnyel lekerített kis színpadi tér működik: itt helyezi fel a negyedik szereplő, Joachim József a mikroportot Brahms fejére, ezzel vonva be őt is az eseményekbe.
Mindent Schumann határoz meg: addig van értelme a világnak, amíg mindenkin mikroport van: ahogy a karakter bevonul az elmegyógyintézetbe, Kuna Károly kilép a játékból, szimbolikusan leveszi magáról a mikrofont. Maradnak a többiek: a végre koncertező zongoristanő, a szeretője, aki nem tud mit kezdeni a nő birtoklási vágyával és a barát, aki kiegészíti a triót, a magyar hegedűművész, akinek hatására Brahms elkezdett komponálni.
Az előadás folyamatosan zenél: a hangsúlyos, plüssel fedett koncertzongorán csak egy szereplő nem játszik, de a háttérben vetített felhők, gyerekarcok is atonális hangokat adnak, olykor harmóniákat. Izgalmas, érdekes feldolgozás egy nem igazán nagy formátumú darab számára: Israela Margalit forró, hálás köszönetet rebeghet érte két koncertturné között…
Fotók:
Bányavakság: Tóth László
Trió: Simon Erika
