Az első magyar női stand uposként kapott már hideget-meleget, de azt senki nem vitatja el tőle, hogy úttörő a műfajban. Kétgyerekes anyukaként előadásaiban nem kíméli a családját sem, rezzenéstelen arca, keménysége és iróniája mellett leginkább emiatt támadják és imádják egyszerre. Kormos Anettel beszélgettünk.
Te voltál az első női stand upos itthon, aki viszonylag rövid idő alatt egyaránt meggyőzte a szakmát és a közönséget. A humor alapvetően férfias műfajként van elkönyvelve, és korábban te magad is férfias szakmaként emlegetted. Még most is tartod magad ehhez a kijelentéshez?
Ha mondtam ilyet, valószínűleg nem erre akartam egyértelműen utalni. Vannak persze szakmák, amelyek bizonyos nemekhez közelebb állnak. Tehát az egyenjogúság nevében nem mondanám azt, hogy a férfiak és a nők ugyanannyira alkalmasak mindenre, és ugyanúgy tudnak teljesíteni minden területen, mert szerintem ez nem igaz, nem lehet igaz. Eltérő a fizikumunk, eltérően működik az agyunk. Ugyanakkor a humorérzék szerintem nincs genetikailag kódolva. Azt hiszem, más okai vannak a humorszakmában a férfitöbbségnek. Ha egy nő nem vicces, az nem hátrány, míg – azért valljuk be – azt a férfit nem annyira kedveljük, aki nem szellemes, nem érti, vagy nem tudja gyártani a poénokat.
Egy interjúban azt mondtad, az egyik legmeglepőbb dolog számodra a Dumaszínházban az ott kialakult hierarchia volt, ami leginkább egy osztályhoz hasonlítható. Az osztályközösségekre viszont az a jellemző, hogy az alá-fölérendeltségi viszonyok nem igazán változnak. Hol kezdtél, és most hol állsz ebben a rendszerben?
Aki újonnan kerül be a Dumaszínház társulatába vagy bármilyen közösségbe, mindig alulról indul, nehéz úgy kezdeni, hogy te vagy a császár. Én is abszolút alulról indultam, nem beszélve arról a plusz hátrányról, ami persze sokszor előny, hogy ráadásul még nő is vagyok. Annyit változott talán a helyzet azóta, hogy már megismerték a humoromat és a személyiségemet, és abban bízom, hogy a többség számára szimpatikus vagyok – nyilván nem mindenkinek, de ez nem derült ki, én pedig nem feszegetem. Tökéletesen megelégszem azzal, ha nagyjából a többség kedvel. Azt hiszem, a hierarchiának nem leszek tagja, nem lesz olyan, hogy a Kormos jobb, mint xy, nem fog összemosódni a dolog. Ha majd lesz sok nő a szakmában, abban a hierarchiában valahol elhelyezkedem – ahogy mondani szoktam, nyilván a csúcsán.
Hogy érzed, nőként jóval nagyobb feladat volt elfogadtatni magad, mintha férfiként érkeztél volna közéjük?
Nagyon sok előnye van annak, ha nő vagy. Van egy ilyen közhelyes mondás, hogy rám hullanak az első rózsák és az első kövek. Ez nagyon jó, mert minden dicséretet és bókot megkapok, mivel azt gondolják, hogy én vagyok az első. Ezzel együtt a legtöbb kritikát is én kapom meg elsőként, nem beszélve arról, hogy nincs más választásom, mint előremenni és kitaposni az utat: amit 2 éve még nem fogadtak el tőlem, azt már elfogadják attól, aki most indul.
Az utánad feltűnt női stand uposokat mennyire kíséred figyelemmel? Sokszor az az érzése az embernek velük kapcsolatban, hogy valahol téged utánoznak.
Ritkán találkozom velük. Miután a Dumaszínház engem így felkarolt, valószínűleg nem akarnak másik hasonló típusú előadót, ahogy a férfiak esetében nem akarnak még egy Bödőcs Tibit vagy Kőhalmi Zolit sem. Annak van esélye, aki más témában és stílusban próbálja előadni magát. Szerintem kevés az ügyes lány, aminek nem az az oka, hogy ne lennének annyira viccesek, mint a férfiak, hanem egyszerűen nincs ebben akkora rutinunk, a közönség ráadásul nagyon elutasító tud lenni egy vicces lánnyal. Ha egy humoros nő úgy próbál meg humorizálni, mint egy férfi, azonnal kiesik a nézők kegyeiből.
A Mondom a magamét című tévés tehetségkutatón második lettél, ahol a döntőben Nagy Bandó András egy érdekes mondattal zárta az értékelést: „Ne izgulj, hogy férfiak közt kell megmutatnod magad, egy nő hol máshol mutassa meg, hogy jó?” Egy alkalommal te is utaltál rá, hogy azért is érhettél el ilyen gyors sikert, mert nő vagy. Ez most akkor inkább előny vagy hátrány?
Nem tudom, ezen én is sokat gondolkodtam. Megmondom őszintén, azt gondolom, hogy a Mondom a magamét esetében azért kerültem be az alapbagázsba, mert kellett egy csaj. A nők között talán én voltam akkor a legügyesebb vagy legképernyőképesebb, ezért bedobtak a közösbe. Más kérdés, hogy onnantól kezdve eldőlt, nem nyerhet egy csaj. Mert hát az nem lehet, hogy ennyi fiú között te nyerd meg, amikor most voltál életedben másodszor színpadon. Az, hogy nő vagyok, nagy előnyt jelentett a bejutásban és nagy hátrányt abban, hogy nem nyerhettem.
Úgy érzem, vannak olyan férfikollégák, akiknél szellemesebb vagyok, függetlenül attól, hogy egyben sokkal rutintalanabb is, de nem fogok a hierarchiában föléjük kerülni, mert hát mégiscsak nő vagyok. Ezt persze nem lehet senkinek felróni, hiszen ez egy logikus rendszer, bár kétségtelenül nagyon fárasztó. A Mindenből egy van mellett több műsorban is háttérember vagyok. Ezekben mindenhol egyetlen nőként ülök ott a stábban, és amikor kiosztják a feladatokat, egyszerűen nem néznek rám – holott a teljesítményem nem indokolja, hogy elnézzenek a fejem fölött.
A Godot-s indulásodkor még azt nyilatkoztad, hogy valahogy mindegyik stand upos kollégád a maga nőideálját akarja kifaragni belőled. Mostanra már letettek erről, vagy te lettél nyitottabb az ötleteikre?
Nem hiszem, hogy ne lennék erre nyitott, bár nem is vagyok az a fajta, aki a csapatmunkát követően el tudja mondani más poénját úgy, mintha a sajátja lenne. Még most is megoszlanak a vélemények velem kapcsolatban a csapatban és a nézők között is: a közönséget azért is osztom meg, mert furcsa nekik, hogy nem azt a mosolygós, kedves, nett nőtípust testesítem meg, amilyeneket a képernyőn látni szoktunk. Ha megnézed a fórumokat és a Youtube-ot, senki más videói alatt nincsenek tizenhat soros hozzászólásokkal teli viták, csak az enyémek alatt. Nálam nem csak az merül fel, hogy vicces-e vagy sem, amit csinálok, hanem például az is, hogy nőies-e.
Azt a fajta keménységet, öniróniát és őszinteséget, amit képviselsz, sokan még mindig szokatlannak érzik egy nő esetében. Jelenleg az irigyeid vagy a rajongóid vannak többségben?
A nők körében az irigyek. Kétféle nő van: az egyik az, aki tényleg azt gondolja, hogy erre nincs szükség, a másik fele pedig úgy érzi, mintha őt képviselném, kicsit az ő gondolatait mondanám. Rendezvényeken is fel lehet ismerni ezeket a típusokat: ülnek a körasztalnál és látszik, hogy ha apu nem nevet, akkor anyu se. Ha apu nem tudja elfogadni, hogy egy nő vicces, mert otthon ő az, akkor ott megpecsételődött a sorsod, kivéve akkor, ha ügyesen ki tudod őt ragadni és a többiek örömére valamilyen módon viccet tudsz belőle csinálni. Több baj van velem: azon túl, hogy vicces vagyok, vagy az akarok lenni, nem is azt a nőtípust hozom, akit a néző azonnal be és el tud fogadni.
Az első rajongói találkozódon egy lány kivételével mindenki férfi volt. Mit gondolsz, ez miért alakult így?
Másképp rajong a nő és másképp a férfi. A nő verbálisan fejezi ki, hogy tetszik neki valami, azt is nagyon finoman vagy burkoltan. A férfi ehhez képest azonnal szeretne valamit profitálni – például abból, hogy eljött egy ilyen eseményre.
A rajongóid nemének arányát tekintve is több a férfi?
Igen, de egyébként nem szeretem a rajongó kifejezést.
Szakmád szerint író és újságíró is vagy, és egy jó pár évvel ezelőtti interjúban még azt mondtad, nem érdemes újságírással foglalkozni, hacsak nem vagy valakinek a valakije. Aztán beütött a tévés siker, és a korábbiakkal ellentétben most már nem mondják meg, hogyan írj, már nem vagy helyettesíthető. Ez elégtétel számodra, vagy inkább kiábrándító?
A dolog nagyon abszurd. Két éve nem írtam kevésbé jobban, mint most, ez után a fordulat után mégis szabadkezet és jóval több pénzt kaptam. Bár fontos a tehetség, legalább annyit számít a szerencse és az egyik legnagyobb közhely: a jó időben jó helyen.
Egyszer elmondtad, hogy elfogadod a kritikát, de azt már támadásnak érzed, ha odáig fajul, hogy „minek akarnak a nők humorizálni, mi ez a nagy egyenjogúság”. Kerültél már olyan helyzetbe, hogy ezen a szinten kellett megvédened magad?
Nem szoktam belemenni ilyenekbe, a Facebookon is csak kétszer konfrontálódtam. Egyszer letiltottam valakit, miután 46 viccet tett fel az üzenőfalamra, írtam neki, hogy talán nem kellene többet. Azzal nincs semmi baj, ha havonta úgy érzi, fel akar tenni egyet – bár szerintem a viccnél szánalmasabb kommunikációfajta nincs –, de hogy annyira teleömleszti az oldalamat, hogy a saját bejegyzéseimhez nem jut senki hozzá, azt nagyon nem szeretem. Az elején mindenki azt mondta, ne olvassam a kommenteket, de úgy gondoltam, hogy olvasnom kell, mert a közönség reakcióiból is élek. Ez annyiban változott, hogy mostanában már valóban nem igazán olvasom ezeket. Az elején, amikor az ember tiszta lappal indul, ezek nem fájnak, aztán lassan kezd betelni a pohár, egyszer csak már betalálnak olyan, egyébként ostoba és oktalan hozzászólások is, amik korábban nem.
Szerinted beszélhetünk női humorról, vagy a humor egyszerűen humor?
Korábban mindenképpen azt mondtam volna erre a kérdésre, hogy a humor az humor – és most is ezt gondolom –, de kétségtelen, hogy a témáinkban és a témáink megfogalmazásában, előadásmódjában van, és szerintem talán kell is lennie különbségnek a férfiakhoz képest.
Fotó: Lengyel Anna Vera
http://www.youtube.com/watch?v=FEPCu9O9hT0&feature=related