A szerelem művészete címmel február 9-én mutatták be itthon Emmanuel Mouret legújabb romantikus vígjátékát. A francia író-színész-rendező ebből az apropóból látogatott el Budapestre, így személyesen is kifaggathattuk humorról, szexualitásról, de azt is elárulta, hogy milyen itt játszódó szerelmestörténetet tudna elképzelni.
Ha jól tudom, nem gyakran kíséri el a filmjeit a külföldi bemutatókra. Miért döntött úgy, hogy hozzánk mégis ellátogat?
Ez nem igazán szokás kérdése, mert bizonyos fesztiválokra el szoktam kísérni a filmjeimet, ez igazából attól függ, hogy éppen ráérek-e. Vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen nem tudok elszabadulni. Az is igaz, hogy Budapestet nagyon nagy kedvem volt felfedezni.
Milyenek az első benyomásai Budapestről, az itt élő emberekről?
Nagyon pozitívak, hiszen olyan kedves emberekkel voltam eddig körülvéve, mint például a sajtóreferens- és a tolmácshölgy. (nevet) Tegnap egész nap interjúkat adtam, ezalatt gyengéd, kedves, vigyázó szemekkel figyeltek, mondhatni anyai odafigyelésben volt részem. A városból sajnos még nem sokat láttam, de az interjúk után elmegyünk egy kicsit sétálni, hogy többet lássak belőle.
Filmes helyszínként is el tudná képzelni Budapestet, vagy ilyenkor nem gondolkodik ilyeneken?
De, határozottan gondolkodtam erről, mert látva az építészetet és a gyönyörű épületeket, nagyon jó helyszín lenne. Valóban el tudnék képzelni egy itt játszódó szerelmi történetet, ami egy francia fiú és egy magyar lány között szövődik. Mondjuk Párizsban találkoznak, a lány visszajön Budapestre, a fiú pedig utánajön, hogy megkeresse.
Új filmjének, A szerelem művészetének mottója, hogy abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle. Önnek mi szól ilyenkor a fülében?
Inkább beszéljünk a filmről. (nevet) Ez az elképzelés főleg a mozihoz kapcsolódik, hiszen a képet a vászonra tudjuk vetíteni, látjuk, a zene pedig egy elvont dolog, így ezeket egy filmben remekül össze lehet társítani, amikor az érzelmekről, kapcsolatokról beszélünk. Gyakran persze zenét hallgatunk olyankor, amikor szerelmesek vagyunk, de akkor is, amikor boldogtalanok.
A film központjában a szexualitás áll, és valahol azt is feszegeti, hogy tabuként kell-e kezelni a témát. Ezt aktuális problémának látja?
Én is úgy vagyok ezzel, mint sokan mások: több a kérdésem ezzel kapcsolatban, mint a válaszom. A szexualitás rengeteg dolognak a kereszteződése: az utódnemzésnek, az örömnek, a szerelemnek és még sok másnak. Egyesek számára ez egy szent dolog, mások szerint viszont csak olyan, mint a masszázs. Azt gondolom, mindannyiunkat átjártak már ezek a kérdések, amelyekre több válasz létezik. Franciaországban az emberek nyíltan beszélnek a szexualitásról magáról, de a sajátjukról már nem. A saját szexualitásunk a magánügyünk marad – persze ehhez jogunk is van.
Rengeteg humorral közelít a témához. Valamiféle missziónak is tekinti, hogy a filmjeivel oldja a nézők gátlásait?
Ha missziónak nem is, de tény, hogy ha humorral beszélünk az életről, az kicsivel súlytalanabbá, könnyebbé teheti azt. Számomra a humor azt jelenti, hogy a dolgokat iróniával, egy bizonyos távolságból, gyengédséggel nézem. Humor nélkül az élet nehéz.
Egy interjúban azt mondta, a filmre vitt történeteiben az ábrándjait jeleníti meg – de a vicces helyzetek mögött sokszor nagyon is reális szituációk rejlenek. Mennyire épít a személyes élményeire és arra, amit maga körül lát, és milyen arányban hagyatkozik a képzeletére?
Az ábrándok a már megélt élményekből is származhatnak, de persze nem csak azokból. Természetesen még soha nem történt meg velem, hogy egy sötét hotelszobában találtam magam egy ismeretlennel, de nagyon szeretném. (nevet) Tapasztalat hiányában A szerelem művészete esetében is élményeket vetítettem saját magamnak.
Sokszor színészként is szerepet vállal a rendezéseiben. Egyszer azt nyilatkozta, azért is áll be játszani, hogy a színészeket bátorítsa, kísérletezésre sarkallja. Ezek szerint nem az a keménykezű típus, nyitott az alkotótársak ötleteire?
Igen, ez így van, de az is hozzátartozik, hogy a filmjeimben a speciális effektusokat maguk a színészek jelentik, ők a legfontosabbak. Az előző filmjeimben főszerepeket játszottam, de ebben most csak egy kisebb szerepet vállaltam – ezt is leginkább amiatt, mert a közönség egy része nagyon szereti, ha játszom a filmjeimben. Rendezőként minden örömöm és érdeklődésem a színészektől jön és rajtuk csapódik le, mindent tőlük kapok. Vannak olyan rendezők, akik szeretik erősen presszionálni a színészeket, hogy a lehető legjobbat hozzák ki magukból, de az én habitusom éppen ennek az ellenkezője: azt szeretem, ha a munka során jól érzik magukat és én is jól érzem magam velük. Ezért is jó együtt játszani, mert így érezhetem, hogy milyen velük, és segíthetek oldani a hangulatot.
Vannak visszatérő színészek a filmjeiben. A forgatókönyv megírásakor szereplőhöz választ színészt, vagy a színészhez szereplőt?
Színészeket a szereplőkhöz – amikor írok, megpróbálok nem gondolni a színészekre. Ebben az is közrejátszik, hogy előre soha nem lehet tudni, rá fognak-e érni vagy sem, de nem is lenne jó, ha mindig belőlük indulnánk ki. Még akkor is történhetnek váratlan dolgok, amikor kiosztjuk a szerepeket: a karakter önmagában szinte semmi, a színész még legalább 50 százalékot ad hozzá az alakhoz. Ha például a Don Juan színházi verziójára gondolunk, tudjuk, hogy annyi Don Juan van, ahány színész. Lehet 25, de akár 65 éves is, és ugyanúgy működik.
A következő filmjének a bűn, a bűnbeesés lesz a témája. Erről is lehet az öntől megszokott derűvel és könnyedséggel beszélni?
Hát igen, ez nem egy olyan film, amit humorosan lehetne megoldani, annál sokkal drámaibb lesz. Sajnálom. (nevet)
Ha csak három szóval jellemezhetné a filmjeit, melyik három lenne az?
Legyen ez az újságírók feladata. (nevet)
Akkor egy olyan szót mondjon, amit szeretne, hogy a filmjeiről elsőre beugorjon a nézőnek.
Öröm.
Fotó: Lengyel Anna Vera