Kevés szó esik az 1956-os forradalommal kapcsolatban a bátran helytálló „pesti lányokról”, akik ugyanúgy kivették a részüket a harcokból, mint a férfiak: sérülteket ápoltak, élelmiszert szállítottak a rászorulóknak, röpcédulákat gyártottak, és nem egyszer a veszélyt vállalva részt vettek az utcai harcokban is.
A biztos hátország
Ahhoz, hogy lássuk a teljes képet, fontos megjegyezni, hogy a nemek egyenjogúságát megerősítő törvény 11 évvel a forradalom előtt, 1945-ben lépett csak életbe, ennyi idő pedig nem volt elég arra, hogy sokat formálódjon a nők szerepe.
A választójoggal és a szabad egyetemi jelentkezéssel számos új pálya nyílt meg előttük, amikről korábban nem is álmodtak, ám a második világháborúban még erősen alárendelt szerepük továbbra is érződött a társadalmon.
A nők döntő többségének része otthonról várta a fejleményeket, reménykedve hallgatta a híreket, és mindent megtett, hogy otthon gondoskodjon a családról. A még friss emléknek számító világháború miatt sokan egy újabb háborús helyzetre készültek fel: tájékozódtak az óvóhelyekről, egy bármikor felkapható hátizsákba csomagolták az értékeiket, és igyekeztek bespájzolni minden tartós élelmiszert.
Az utcára merészkedőknek egyik fő feladata az élelmiszerellátásban volt, legyen szó a boltokban található áru szétosztásáról, szendvicsek gyártásáról vagy teafőzésről és annak osztogatásáról a főbb csomópontokon.
Természetesen az ápolónőkre is óriási szükség volt, hiszen akadt bőven sebesült, akiket sokszor az utcán, helyben kellett ellátni, majd biztonságos helyre szállítani és hosszú távon ápolni.
A híres decemberi nőtüntetés
Az első és addig egyedülálló női megmozdulásra a szovjet katonai megszállás egyhónapos évfordulóján, 1956. december 4-én és 5-én került sor Budapesten, majd később Gyulán, Székesfehérváron, Pécsett, Esztergomban, Miskolcon és Egerben is nők ezrei vonultak fel szolidaritásukat kifejezve a tüntetésekben elesett áldozatokért.
A fővárosi gyertyás felvonulás keretében a Hősök terén, az Ismeretlen Katona sírjára helyeztek virágokat és tűzték ki az azóta is nagy szimbólummal bíró lyukas zászlót. Bár a nőtüntetés alatt semmi atrocitás nem érte a vonulókat, a hatalom hamar feloszlatta a tömeget.
Ugyanebben az időben, hasonló csendes megemlékezések voltak Budapest több temetőjében is, ahol szintén gyertyát gyújtva emlékeztek meg az áldozatokról.
A bátor „pesti lányok”
Nincs olyan visszaemlékezés, amiben az október 23-ai tüntetésen résztvevők ne euforikus, semmihez nem fogható élményként írnák le a tömeg erejét, sokan már csak azért is csatlakoztak a vonulókhoz, mert mindenkit vitt a hév és a lendület. Ezenfelül mindannyian érezték, hogy ott és akkor valami nagy dolognak lehetnek tanúi.
Az otthonról támaszt nyújtó többség mellett természetesen bőven akadtak olyanok is, akik fegyverrel a kezükben, a férfiakkal karöltve vonultak az utcákon, illetve bátran lőtték és dobálták Molotov-koktélokkal az ellenséges tankokat.
A hősies nők magas számát az is bizonyítja, hogy a statisztikák szerint a sérültek majdnem 14%-a, a halottaké pedig több, mint 22%-a nő volt.
A tettre kész nők nagy része egyetemistakorú fiatalokból állt, de akadtak köztük bőven 15-16 éves iskolás lányok és idősebb hölgyek is. Egy azonban közös volt bennük: a legtöbben állami gondozásban nőttek fel, vagy szerényebb körülmények közül jöttek, és a sorsuk megfordításának lehetőségét látták az ellenállásban.
A forradalom utáni kádári megtorlás alól ők sem mentesültek, akiknek nem volt esélye elmenekülni, a vádlottak padján végezte, ahonnan sokukat életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek, és összesen hat nőt ki is végeztek.
Tóth Ilona
Tóth Ilona – vagy, ahogy barátai hívták Ilonka – arca ismerős lehet azoknak, akik Mátyásföld és a belváros között ingáznak, hiszen 2016 óta egy óriási falfestmény díszeleg az egyik épületen, amin a lány arca mellett Márai Sándor híres sorai olvashatók.
A magyar Jeanne d’Arcként is emlegetett Ilona az orvosi egyetemre járt, és 1956 őszén a Péterfy Sándor utcai kórházban kezdte el gyakorlatát. A forradalom első napjaitól kezdve részt vett a környéken történő összecsapásokban, emellett pedig éjt nappallá téve önkéntesként besegített a mentőszolgálat kórházi munkájába.
Amikor épp nem az utcán látta el a sebesülteket, vagy a kórházban segített a betegeken, barátnőivel röpcédulákat gyártott, amiket terjesztett is a közlekedési csomópontokon.
Kollégái emberfeletti munkabírásáról számoltak be, ami hamar kimerítette a fiatal lányt, és az ébren töltött éjszakák is nagyon megviselték. Ebben a zaklatott és túlhajszolt idegállapotban került bele abba a híres gyilkossági ügybe, amivel kapcsolatban máig nincs konszenzus a kutatók között, és még mindig gyakori vita tárgya a történészek között, hogy mi is történt pontosan.
A vád szerint Ilona két férfitársával együtt, orvosi eszközökkel (forrásokban eltérően: vénába fecskendezett benzinnel, altatóval vagy szívszúrással) megölte Kollár István ÁVH-s tisztet, ám a homályos történetben arról is szó esik, hogy a két férfi már agyonverte a tisztet, mire Ilona elé került a kórházban.
A lány a tárgyalás során – talán politikai nyomás hatására – elismerte a neki tulajdonított gyilkosságot a nem stabil lábakon álló ítélet szerint pedig 1957-ben, 25 évesen kivégezték.
Wittner Mária
A forradalom egyik leghíresebb női alakjának nem volt könnyű gyermekkora: édesapját nem ismerte, édesanyja 2 hónapos korában dajkaságba adta, majd egy zárdába került kisgyerekként, ahonnan 11 éves korában gyermekotthonba költözött.
Az iskolát nem tudta befejezni, mert 17 évesen teherbe esett vőlegényétől, akivel végül megszakadt a kapcsolatuk, így egyedülálló anyaként alkalmi munkákat vállalt, majd a forradalom idején háztartási alkalmazottként dolgozott.
Az akkor még csak 19 éves lány a Magyar Rádió ostroma közben csatlakozott be az ellenállókhoz: itt biztosította a lőszerutánpótlást, majd a Corvin közbe ment, ahol a sebesültek ápolásában segített be.
A Vajdahunyad utcában fegyveres összetűzésbe került, amikor társaival együtt elfoglalták a X. kerületi rendőr-főkapitányságot, hogy megkaparintsák a bent lévő fegyvereket. Nem sokkal ezután, november 4-én az Üllői úton is lövöldözés tört ki, ahol a szovjetek ellen vívott harc során megsebesült, és kórházba került.
A forradalom leverése után december 15-én Ausztriába menekült a később szintén elítélt udvarlójával, de karácsonyra illegálisan visszatért, hogy az ünnepet gyermekével töltse, majd gyári munkásként helyezkedett el, remélve, hogy kisgyerekével és udvarlójával már nyugalomban élhetnek.
A hármasban töltött időszak azonban nem tartott sokáig: Máriát 1957. júliusában bíróság elé állították, és pár társával együtt első fokon halálra ítélték. A nem sokkal később tartott másodfokú tárgyaláson halálbüntetését életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták, feltehetőleg közrejátszott, hogy a rendszerre sem vetett volna jó fényt, hogyha a még 20 év alatti, sebesült lányt kivégzik.
A börtönből jóval később, 1970. március 25-én távozott.
Sticker Katalin
Többi társához hasonlóan Sticker Katalint sem kímélte az élet: édesapját nem ismerte, gyerekkorát pedig különböző gyermekotthonokban töltötte, míg tinédzserkorában édesanyja magához nem vette.
Iskola alatt, majd után is az újpesti Pamutüzemben dolgozott, majd takarító lett a honvédségnél, 1956 őszén pedig segédmunkásként helyezkedett el a Lámpagyárban. 1956. október 24-én is ide indult, útközben azonban feltüzelte a tüntető tömeg, és a Margit hídtól már ő is lelkesen menetelt a többiekkel.
A forradalom első napjaiban Wittner Máriával karöltve ápolta a sebesülteket a Corvin közben, majd a Vajdahunyad utcai csoporthoz is csatlakozott. Bátran helyt állt a fegyveres őrszolgálatban, és férfiakat megszégyenítő módon vett részt a Köztársaság tér alatt gyanított kazamaták felkutatásában is.
Az oroszok bevonulása után, a tüntetések alatt megismert szerelmét itt hagyva Ausztriába emigrált, ahonnan Svájcba ment munkát keresni. Itt érte a jó hír, miszerint a Kádár-kormány amnesztiát hirdetett az összes fiatalnak, akiket az „ellenforradalmi erők tévesztettek meg” és büntetlenül hazatérhetnek. A szerelmét hiányoló fiatal lányt a honvágy is egyre jobban gyötörte, így 1957. februárjában hazatért.
Sajnos a kezdeti örömöt hamar beárnyékolta a valóság: a rendszerelleneseket továbbra is előszedték, hogy feleljenek tetteikért, a kormány korábbi ígéretei pedig feledésbe merültek. Sticker Katalint 1957. június 25-én tartóztatták le, majd majdnem másfél évig kivégzésére várt pár társával együtt, amire 1959. február 26-án került sor.
Visszaemlékezések szerint a halált is bátran vállalta, és a kivégzésre sétálva még a hóhért is megkérte, hogy vigyázzon majd a hajára, hiszen nemrég fésülködött meg.