Nagyon komoly üzenete van a Viktória királynő és Abdulnak

Nem tagadom, elfogult voltam. Mivel anno történelem szakon diplomáztam, és Anglia története mindig is a szívem csücske volt, na meg úgy alapjában bírom az angol filmeket és humort, úgy ültem be a Viktória királynő és Abdul premier előtti vetítésére, hogy ennek a filmnek muszáj jónak lennie! És az is volt.

Bár az előzetesből egy kissé vicces, már-már romantikus történetnek tűnik a Viktória királynő és Abdul, mely az angol királynő és egy indiai alattvalója történetét mutatja be, ennél egy komolyabb, mélyebb mondanivalójú filmmel van dolgunk.

A történetben Abdult (Ali Fazal) azért küldik Indiából Angliába, hogy átadjon India császárnőjének, vagyis az angol királynőnek, Viktóriának (Judi Dench) egy kitüntetést. A férfi, aki hatalmas megtiszteltetésként fogja fel, hogy Angliába utazhat, persze csetlik-botlik az idegen környezetben, s noha lényegében csak egy dolgot kötnek a lelkére (de azt nagyon): ne nézzen a királynő szemébe, ő még ezt sem tudja teljesíteni. Amikor selyempárnán átnyújtja Viktóriának az aprócska kitüntetést a királynő szemébe néz – amin minden jelenlévő felháborodik, kivéve az uralkodónőt.

Abdul udvaridegen, minden etikettet mellőző viselkedése szemet szúr Viktóriának, akit ez a “friss szellemiség” cseppet sem bosszant, sőt. Nagyon is tetszik neki.

Mielőtt azonban azt hinnéd, hogy a történelem egyik legprűdebb, leggátlásosabb érájának nevet adó királynő erkölcsileg megkérdőjelezhetően viselkedett volna, nem árt leszögezni, hogy a film egy (nagy) része mindössze fikció. (De erre legalább már elején figyelmezted egy felirat.)

Ami tényként állítható, az az, hogy Viktória királynő a 2. leghosszabb ideig uralkodó angol koronás fő (mert ugye nemrégiben II. Erzsébet megelőzte). Az uralkodónő az angol történelem egyik leghíresebb uralkodója, Európa nagyanyjának is szokták hívni, ami nem csoda, tekintve, hogy 9 gyermeke és 34 unokája volt, akik sorra beházasodtak Európa királyi családjaiba. A királynőről elneveztek egy vízesést, egy süteményt és még egy korszakot is.

Több évtizednyi uralkodásának legnagyobb törését szeretett férje, Albert 1861-ben bekövetkezett halála okozta. Tovább mélyítette az uralkodó gyászát, hogy ugyanebben évben halt meg az édesanyja is. Innentől kezdve Viktória visszavonult a nyilvánosságtól, és egy kissé pökhendi, morcos, kevésbé szerethető uralkodóvá vált.

A filmben szereplő Abdul Karim egy valóban létező személy volt, aki 24 évesen érkezett Angliába és bámulatos karriert futott be. Emlékeit naplójában örökítette meg, melyet pár éve felfedeztek, majd végül a BBC forgatókönyvíróinak az asztalán kötött ki. Hogy mennyire volt szoros és bensőséges Viktória és Abdul kapcsolata, már sosem derül ki…

De nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy egy minden tabut ledöntő, közeli ábrázolást láthatunk Viktória királynőről, aki mérhetetlenül unja a ceremóniákat, hivatalos teendőit, undorodik a számító és haszonleső személyzetétől és politikusaitól, és mindenekelőtt a mogorva és halálát váró fiától, Edwardtól. Ja, és székrekedéssel küzd.

Az emberi Viktória királynő ábrázoláson túl a film mély és bonyolult érzéseket, egy különleges szituációt ábrázol, melyben

a különböző generációk, nemek, társadalmi osztályok és kultúrák ütköznek egymással.

A Viktória királynő és Abdul közötti különleges kapcsolat azt próbálja megmutatni, hogy igenis létezik önzetlen, tisztelettel teli szeretet, amikor a fenti kategóriák nemcsak, hogy nem számítanak, de egész egyszerűen nem is értelmezhetőek. Merthogy a lényeg nem erről szól. Hanem arról, hogy mindenkiben ott rejlik az érték, és mindenkitől tanulhatunk valamit.

Mint írtam, nem egy buta romantikus filmről van szó, hanem egy eléggé valóságszagú, éppen ezért kicsit szomorú és lehangoló történetről, ahol nem számíthatunk happy endre. (Olyan formában, ahogy Hollywoodtól megszokhattuk legalábbis biztosan nem.)

De talán nem is érdemes befejezésről beszélnünk, főleg, ha olyan érzéseket értelmezünk, melyek, úgy tűnnek, az örökkévalóságnak szólnak.