Bár gyönyörű fővárosunk papíron “mindössze” 143 éves (sőt, ha a legutóbbi, 1950-es határkiigazítást vesszük figyelembe, akkor még fiatalabb), a gyakorlatban ennél jóval korosabb településről van szó.
A terület írott történelme egészen az első évszázad második feléig nyúlik vissza, de már azt megelőzően is éltek itt ősi kelták és mindenféle más törzsek. Annak ellenére, hogy a névadási ceremóniából érthető okokból kifolyólag kihagyták, Óbuda számít a mai Budapest legrégebb óta lakott településének, amit a lépten-nyomon fellelhető római kori romok (úgy mint a Herkules-villa, a Szentendrei út vonalán húzódó vízvezeték, vagy Aquincum polgárvárosának falai), régészeti ásatások során előbukkanó szarkofágok, érmék és ékszerek is bizonyítanak.
A Duna túlpartján, a mai Március 15 tér helyén is megvetették lábukat a rómaiak, ebből, a már Barbaricum területén található szigeten felhúzott erődítményből nőtte ki magát aztán másfél évezred során a pesti belváros: a tér alatt, és a Belvárosi Plébániatemplom pincéjében a mai napig megtalálhatóak az eredeti építmény 1700 éves, masszív falai, ezzel tulajdonképpen Budapest legrégebbi épületét köszönthetjük az Erzsébet híd építésekor majdnem elbontott, római alapokra felhúzott 11. századi (jópárszor átalakított) templom képében.
Aquincum helyőrséget, Budapest ókori előhírnökét (egykoron Alsó-Pannónia tartomány fővárosa, most pedig a harmadik kerület egyik városrésze), időszámításunk után 89-ben alapították a már egy ideje itt állomásozó rómaiak, ezzel a Duna jobb partján meghúzva birodalmuk határát – belegondolni is félelmetes, hogy a folyó túlpartján akkoriban még szó sem volt romkocsmákról, Nagykörútról meg egekbe szökő albérletárakról, és mindent a barbárok uraltak. Fénykorában Aquincum lakossága alulról súrolta a hatvanezret, két körszínháza közül a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrum küzdőtere a római Colosseuménál is nagyobb volt, a városban pedig olyan császárok fordultak meg, mint Domitianus, I. Valentinianus vagy a híres Hadrianus, akinek helytartói palotáját ma is föld takarja a Hajógyári szigeten.
A legenda szerint, mikor Árpád magyar nagyfejedelem megérkezett lovasaival a mai Óbudára, meglátta az ekkorra már nagyrészt romba dőlt, de még így is pompázatos látványt nyújtó Aquincum városának néhány, még álló falát, és biztosra véve, hogy megtalálták Attila, a hun király városát, Árpád úgy döntött (hosszú napokon át tartó vigadás után), ez lesz a magyarok fő szálláshelye. Így vette hát kezdetét az éppen ma 143 éves magyar főváros több, mint ezer éves, viharos történelme, melynek során összesen 32 ostromot kellett kiállnia.
A tatárjárás előtt Pest, utána a Várhegyre épített, erődített Buda volt a fontosabb település (az északabbra elterülő, az Árpádok idején a királyi kancelláriának is helyet adó Óbuda a mongol pusztítás után egészen a 18. század második feléig falusias településként létezett csak). A közel 300 éven át épülő királyi palotának egész Európából a csodájára jártak: a Zsigmond korában épült gótikus lovagterem 70 x 17,5 méteres alapterületével akkoriban gigászinak hathatott, Mátyás király korában pedig a Magyar királyság elsőszámú reneszánsz központjaként a művészetek és a tudományok otthonául szolgált, szerte a kontinensről ide igyekeztek a mesteremberek, tudósok és csillagászok. Buda török kézre kerülése idején a városnak 25 ezer fős lakossága lehetett, míg Pesten csupán kb. ötezren laktak. A szűk 150 éves Oszmán uralom után előbbi (időközben minaretekkel és bazársorokkal teletűzdelt) város lélekszáma 600 körülire, utóbbié 300-ra csökkent le.
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés következményeként végre megindulhattak a tárgyalások egy egyesített magyar fővárosról a Duna két partján szorgoskodó bajszos magyar politikusok és zsakettes arisztokratát között. A céljuk Buda és Pest, a két, közel egy évezrede farkasszemet néző város egyesítésével az volt, hogy ellensúlyozzák Bécs kulturális és gazdasági nyomását, valamint, hogy megmutassák a nagyvilágnak, a magyarok is tudják, hogyan kell virágzó, kozmopolita várost építeni. A fővárosi tanács 1873. november 17-én kezdte meg működését a két Károly vezetésével: Ráth Károly Budapest első főpolgármestere lett, Kamermayer Károly pedig az első polgármestere (ezt a tisztséget pedig egészen 1896-ig töltötte be). Az alapító atyák imígy fogalmazták meg ambíciójukat: „Olyan új fővárost szeretnénk építeni, amelynek nem lesz majd riválisa sem Északon, sem Keletem, sem Délen” – ezzel pedig Budapest megindult a világvárossá fejlődésének útján.
A város belső kerületeiben látható csodálatos épületek tetemes részét az 1867 és 1910 közötti időszak során húzták fel, ám nem csak a többszintes paloták száma, de a népesség is iszonyatos iramban növekedett: míg 1873-ban Buda, Óbuda és Pest lakossága együttesen mintegy 300 ezer főt tett ki, addig 1910-re megközelítette a 900 ezret, Budapest pedig nem csak a kontinens legdinamikusabban fejlődő fővárosává, de egyben annak egyik legnépesebb településévé is vált.
A közbeeső négy évtized legfontosabb építészeti stílusai mind a historizáló építészetből gyökereztek, kivéve a magyar nemzeti ébredéssel időben szerencsésen egybeeső szecessziót, amelynek oltárán építészeink különösen nagy kedvvel áldoztak, olyan műremekekkel gazdagítva a világi építészetet, mint a Török bankház, az Iparművészeti múzeum, a Földtani intézet, a kőbányai Szent László templom (ez utóbbi mind Lechner Ödön munkája), a Gellért szálló vagy a Gresham palota.
