A Széna tér egyike Budapest azon tereinek, amelyikre nehezen illik rá a „tér” megnevezés. Villamossínek, többsávos, forgalmas autóút, buszpályaudvar, és egy kaotikus kereszteződés veszik fel a harcot az ember fejében élő letisztult, tágas, nyugodt, találkozásra és korzózásra alkalmas tér-fogalommal. Hatvan évvel ezelőtt itt csaptak össze a budai fiatalokból, bányászokból és tanulókból álló százak a bevonuló szovjet csapatokkal.
Kezdetben a budai ellenállás a Margit híd budai hídfőjénél koncentrálódott: részben ők, részben pedig egy önállóan szerveződő ellenálló csoport hozták létre a Széna téri ellenállást október 25-ére, erőszak nélkül elfoglalva az éppen akkoriban folyó metróépítkezés munkásszállóját és a Margit körúti fogházat, néhány más környező épülettel egyetemben.
A fiatalok igazoltatták az autósokat, a Széna téren pedig barikádokat és védősáncot emeltek, amihez felhasználták a Déli pályaudvar vagonjait is. Október 26-án csatlakozott a csoporthoz a Széna téri ellenállás későbbi parancsnoka, az 59-es éves Szabó János, gépkocsivezető, az ’56-os forradalom Bem apója. Először csak egy volt ő is a bámészkodó tömeg közül, ám mikor egy fegyverekkel teli teherautóról kellett lepakolni, Szabó szóba elegyedett az egyik fiatal felkelővel, majd miután világossá vált számára, hogy céljaik ugyanazok (a szovjet csapatok kivonulása, függetlenség, béremelés, rákosisták eltávolítása a kormányból), úgy döntött, beáll ő is a felkelők közé. Eörsi László történész szerint Szabó habozó, a kompromisszumos megoldásokat a konfliktussal szemben előnyben részesítő ember volt, emellett viszont határozottan és keményen is tudta képviselni a forradalom és embere érdekeit.
Komolyabb fegyveres összecsapásokra egészen október 27-ig nem került sor, csak kisebb csetepaték zajlottak le a felkelők és a kerületi rendőrök között. 27-én délelőtt azonban elkezdett forrósodni a talaj: először egy nagyobb ÁVH-s osztag támadott a felkelőkre (az egyetlen áldozat egy államvédelmis volt), majd a térségbe küldött Gorbunov ezredes szovjet hadosztályának több páncélosautója és harckocsija is áthaladt a Széna téren, ezekből géppuskával lőtték a környező házakat, felkelőket sejtve az ablakok mögött.
Időközben tárgyalások kezdődtek a közeli Bem laktanya tisztjei és a felkelők között: a magyar katonák fegyverletételre és bázisuk elhagyására szólították fel a felkelőket, akiknek ez természetesen nem tetszett. 28-án hajnalban aztán a Bem laktanya 110 katonája, 20 rendőr, és a szovjet haderő harckocsijai váratlanul bekerítették a Széna téri hadállást: Szabóék számára nyilvánvalóvá vált, hogy menni kell, különben a tankok rommá lövik a bázist. Többen a budai hegyekbe szöktek, mások elrejtették a fegyverüket és hazamentek, a bányászok pedig visszatértek pilisszentiváni munkásszállójukra, néhány egyetemistával kiegészülve.
A történet mégis szerencsés véget ért, hiszen október 29-én megállapodás született a honvédek és a felkelők között, az utóbbiak pedig nem csak, hogy visszafoglalhatták korábbi bázisukat és együtt járőrözhettek a honvédekkel, de kiképzést is kaptak a Petőfi laktanya katonáitól, és hamarosan felügyeletük alá vonták a Bécsi kaput, a Központi Statisztikai Hivatal épületét, a hűvösvölgyi ÁVH-főhadiszállást, és több pártvezetői villát is.
forrás: FortepanA Széna téri idill végül november 4-én, a szovjet tankok Moszkva tér felőli bevonulásával ért véget: az aknatűzben felborultak az utcára tolt vagonok, felszabadítva az utat a tankok számára. 1400 felkelő vonult a Széna térre, hogy megállítsák a szovjetek előrehaladását, ám az akció sikertelen volt, a tankok szétlőtték a Margit körutat és a Széna tér épületeit, a szabadságharcosok közül sokat elfogtak, börtönbe zártak, 14 felkelőt pedig kivégeztek: közöttük volt Mansfeld Péter és a Szabó parancsnokhelyetteseként dolgozó jugoszláv Ekrem Kemál, valamint Szabó maga is: hivatalosan felakasztották, ’89-es exhumálásakor azonban kiderült, hogy valójában Szabó bácsit agyonverték – csontjai 35 helyen voltak eltörve.
A széna téri szabadságharcosok emlékműve néhány kopjafa képében már a Mammut bevásárlóközpont előtt állt (’89-ben állították fel), ezt azonban az építtetők el kívánták bontani. A lakossági és politikai tiltakozás hatására végül mégis sikerült kialakítani az emlékműnek egy helyet a pláza tövében, ahol Árvay Ferenc krómozott acélból készült, egy zászlós fiatal felkelőt ábrázoló szobrával együtt alkotnak a kopjafák egy kegyhelyet.
