A hétfő úgy csap le az emberre a POSZTon, mint egy alattomos ellenség: mikor már azt hiszed, hogy megvívtad vele a csatáidat, fogja magát, és újabb természeti csapással sújt.
Az égszakadás nem úgy éri az embert Pécsett, mint máshol. Nem hagyatkozhatunk arra, hogy fekete az ég, és akkor még van mondjuk negyed óránk fedelet keresni. Nem. Amikor már látjuk a bajt, akkor késő. Egyszer csak lerohan a felhő a Mecsekből, és azonnal a város közepén teszi le a terhét. Dühödt és alapos. Senki sem menekülhet. Így aztán három elázás után nem is számoljuk a többit – azt meg már végképp nem, hogy fedél alatt milyen monszun-esőket vészelünk át.
A vihar jegyében telik az egész nap: a Király utca vendéglátó-ipari egységei mindenre készek: a pincérek készenlétben állnak a küszöbön, alig várják, hogy berántsák az asztalokat-székeket, hogy aztán szikrázó napsütésbe tegyék ki őket – mondjuk egy perc múlva. Vagy tíz perc múlva. Vagy akár fél óra múlva. Mindenre fel kell készülni.
Mint ahogy a felolvasószínház előtt sem ártott volna egy alapos felkészülés: Vörös István Play Faustja primér szinten is élvezhető, érzékelhetőek belső és külső viharai, kérdésfeltevései, megválaszolhatatlanságuk, de ha mi is irodalomtörténészek lennénk, mint a szerző, biztosan jobban tudnánk értékelni fordulatait. Goethe Faustja, Arrigo Boito Mefistofele című operája, a Faust-legenda és számtalan más feldolgozás sűrűsödik össze és kérdőjeleződik meg a darabban, amely így felolvasószínházi formában kicsit zavaros, de Solténszky Tibor rendezése igyekszik elrugaszkodni a hangjáték-jellegtől. Érdekes problémák sorolódnak egymás után: mit tenne ma Mefisztó? Mi van akkor, ha Faustnak (pontosabban Faus T. Henriknek) nem egy, hanem két nője van? Mi van, ha választania kell? Mi van, ha Mefisztót a filozofálgató, köldöknéző Henrik helyett a nők, pontosabban a másik nő sokkal jobban érdekel? Vajon képes lesz-e dönteni? Ha igen, akkor vajon helyesen dönt-e? Egyáltalán: mi az, hogy helyes?
Hasonló kérdéseket feszeget Sütő András drámája, az Egy lócsiszár virágvasárnapja is. Szintén nem előzmények nélküli: Kolhaas Mihály Kleistnél, Kafkánál, Doctorow Ragtime-jában is feltűnik, de maga a történet egy német történelmi feljegyzésen alapszik. Kolhaas, a türelem és a luteránus szelídség megtestesítője egyszeriben a hatalom ellen fordul: két gyönyörű lova után vámot kérnek, majd mire összeszedi a pénzt, a paripák gyakorlatilag a jobblétre szenderülés határáig érnek. Feleségét küldi Tronkai Vencel báróhoz a lovakért, de egy csetepaté alatt az asszonyt olyan súlyosan bántalmazzák, hogy belehal a sérüléseibe. Kolhaas innentől kezdve semmit nem akar, csak hogy a bűnösök megbűnhődjenek – két lova ezen túl az asszonyát is jelképezi. Állandó ellenpontja Nagelschmidt, aki erőszakkal akar véget vetni a szégyennek.
Sütő drámája nem egy könnyű szöveg: sokszor öt, akár tíz percekig semmi nem történik, csak két szereplő vitázik egymással, filozofikus mélységig. A Nemzeti Színház előadása erre még rá is játszik: nagyszerű, csiki-csuki díszlete nem sokat bíz a képzeletre: tompa szürkesége még a fényt is elnyeli. Így aztán amikor az elvek összecsapnak, csak a színészi technika marad, hogy fenntartsa a néző figyelmét. Délután hattól este fél tízig ez sikerült, de kérdés, hogy ha későbbre tolódik az előadás, sikerül-e fenntartania a feszültséget.
Amely Szarvas Józseftől függ: ő mozgatja a szálakat, szinte minden egyes jelenetben jelen van vagy belép a jelenetbe, az ő kondícióján múlik az előadás sikeressége. Hevér Gábor Nagelschmidtjének feladata, hogy intrikálásával lassan előkészítse azt az őrületet vagy félelmetes higgadtságot, amely Kolhaas személyiségén szépen lassan eluralkodik. Ezen az estén ez is sikerül – bár a délelőtti szakmai beszélgetésen páran az unalmuknak adtak hangot. Ezt ez alapján az este alapján elég nehéz elképzelni: Znamenák István rendezése feszes, hihetetlenül koncentrált, nem zsúfolja a teret korhű díszletekkel, jelképszerű kellékeket használ, és jól alkalmazza Zságer-Varga Ákos zenéjét. A csöpögő csap hangjával már kergettek őrületbe rabokat néhány sikeres műintézményben, az eső utáni szüntelen csepegés nagyszerűen jelképezi a szűnni nem akaró háborgást Kolhaas lelkében.
Sütő András szövege kapcsán sokan a Lócsiszárt a kisebbségi lét drámájaként értelmezik, ám a rendező máshová teszi le a hangsúlyokat, és ez működik. Ezt első sorban azzal éri el, hogy a Luther Kolhaas-vitát egy az egyben beemeli a Kleist drámából. Ezzel erősíti az alap mondanivalót: kinek van igaza? Lehet-e igaza egyáltalán bárkinek is egy ilyen helyzetben? Lehet-e embert ölni a saját igazunk vagy vallásunk nevében? Kell-e, hogy a saját igazunkat vagy a vallásunk igazát tartsuk mindenek előtt a legfontosabbnak? Ki is ez a Kolhaas? Mi vagyunk? Vagy csak egy sértett kisember? Ha ezek a kérdések megfordulnak, megfordulhatnak a fejünkben a Király utcán hazafelé menet, akkor az előadás elérte a célját. És akkor a pillanatnyi unalom – enyhébb esetben figyelemkihagyás –, amelyet a hosszú monológok vagy dialógusok közben tapasztalhattunk, teljesen lényegtelenné válik.
Fotók:
Play Faust: Tóth László
Egy lócsiszár virágvasárnapja: Horváth Judit
