Vas és acél

Egy 80 feletti nő hallucinációi és emlékei elevenednek meg a Vaslady című filmben, amelyért Meryl Streep már megkapta az Arany Glóbuszt. A pletykák szerint egy Oscar is becsúszhat… Margaret Thatcher volt az úttörő, aki a női nemet bevitte a brit parlamentbe. Előtte nem alakult ki a törvényhozásban a megfelelő nyelvezet arra, ha egy nő is beleszól a vitákba. Fenekestül fordította fel a brit törvénykezést. Először képviselőként, majd hazája első – és mindezidáig utolsó – női miniszterelnökeként.



De hogyan juthatott el idáig egy vidéki zöldséges lánya, akivel minduntalan érzékeltetik, hogy ő nem több, mint egy vidéki zöldséges lánya? Mozaikokban bontakozik ki az élettörténet, néha szinte egy-egy snittben látjuk, ahogy a történelem újra és újra megismétli önmagát, miközben menthetetlenül összefonódik Mrs. Thatcher és az egyszerű közember mindennapi életével.



Nagyszerű téma, nagyszerű színészekkel, itt-ott kidolgozatlan jelenetváltásokkal. Meryl Streep és a talán nálunk kevésbé ismert – hazájában és a világon méltán elismert –, Oscar- és Golden Globe-díjas Jim Broadbent kettőse szívbemarkoló őszinteséggel mesél egy ötven éves házasság végnapjairól. A szürke vagy a csíkos öltöny választásáról,  a lágytojás és/vagy sonka problematikájáról. A kényelmes mamusz kiválasztásának fontosságáról. Meryl Streep a jelenben játszódó jelenetekben vastag gumimaszk alól hozza ki a legtöbbet magából: gyakorlatilag a szeme marad az egyetlen eszköze, amellyel viszont nem véletlenül hozta össze a Golden Globe-ot a szerepért.



Sajnos azonban hiába a jó csapat, ha a forgatókönyv és/vagy a vágó itt-ott magára hagyja a nézőt. Angol szakos legyen a talpán, aki követni tudja, hogy a 40-es évektől a 2010-es évekig húzódó mintegy hetven évben éppen hol jár a történet. A sikertelen választási próbálkozás még beazonosítható, de a brightoni merénylet és az egyéb történelmi utalások felvillantása néha alig követhetően sorjázik egymásra. Értelmezhetjük ezt a filmet úgy, mint egy élet összegzését, amelynek a fel-felvillanó emlékképek a sajátosságai, csakhogy a film egy olyan nő emlékeiről szól, aki nem mellékesen miniszterelnökként dolgozott. Beazonosítható hullámhegyek és hullámvölgyek ugyan akadnak a filmben, de néha nem ártana a segítség: ha pár másodperccel hosszabb lenne egy-egy híradóbejátszás, nem éreznénk magunkat elveszve.



A nemzetközi sajtó hosszan értekezik arról, hogy jó-e, hogy egy amerikai színésznő kapta meg a főszerepet. Ebben a kérdésben elég egyértelmű a válasz: aki látott már eredeti felvételt Mrs Thacherrel, az egyetérthet abban, hogy Ms. Streep a megszólalás után is képes kellemes meglepetéseket okozni a nézőnek. Pontosan adagolja a humort és az iróniát, amelyre ez a  kivételes asszony gyakorlatilag képtelen volt. Egy-egy mozdulattal és hanglejtéssel – pl. elég kemény-e a lágytojás, elég szorosan keresztezi-e lábát vagy az elmaradhatatlan retikül megfelelő közelségben van-e  –  emberivé teszi ezt a sokak által csak gépként emlegetett nőt. Emellett Streep az angol nők tökéletes prototipusaként tűnik fel a színen: úgy viseli a gyöngysort, úgy hordja a tveedkosztümöt, ahogy az Államokban senki. Azok a hangok, amelyek a film előtt a szerep „elhappolásáról” szóltak, mára lecsendesedtek, és várják az Oscar-díj kiosztóját. És persze előtte a brit filmeknek járó BAFTÁt. Ha a film nem is 100 százalékos, de biztos, hogy a birt-amerikai ellentéteket egy kicsit el fogja simítani…

A Vaslady

Forgalmazó: Budapest film