Már több mint ötszázszor játszotta el Piafot, most pedig Rose-ként ismét egyedül mesél egy sorsról a színpadon. Vári Éva Kossuth-díjas színésznő a monodrámák egyik királynője. A Rose-ban egy hányatott sorsú nő történetét meséli el, ám a művésznő szerepével ellentétben nem a múltban vájkál, hanem még ma is olyan tempót diktál, amit sok fiatal kolléga is megirigyelne. Az elbűvölő Vári Évával Rose-ról, Piafról, monodrámákról és a színészi pályáról beszélgettünk.
Rose a történelem borzalmas korszakairól mesél, melyekről viszont már annyit hallhattunk. Miért más ezt most egy szereplő szájából hallani?
Mikor megnézünk egy filmet vagy olvasunk valamit és látjuk, hogy embereket terelnek tömegekben és megalázzák őket, akkor kellőképpen szörnyülködünk. De ha a tömegből csak egy embert hallunk, akkor sokkal átélhetőbb a borzalom. Akkor tudjuk, hogy az az ember honnan jött, mik a vágyai, mit szeretett volna az életében és hogyan fordul, hogyan változik az élete.
Rose pont egy ilyen nehéz sorsú nő. Mennyit vesz ki egy ilyen szerep az emberből?
Rendkívül sokat, már csak fizikailag is, hiszen ha az ember másfél órán át beszél, az pedig elég fárasztó és sok koncentrációt igényel. És akkor még nem beszéltem a lelkiekről, melyeket nehéz átélni. Bár Rose esetében ezek a történetek már mások.
Az évek folyamán jobban helyre kerülnek a dolgok és még a borzalmakat is tudja nem derűvel, de bölcsességgel és kellő öniróniával kezelni. Mikor az ember már mesél valamiről, már nem olyan mély a fájdalom, viszont mindenképpen felkavaró.
Rose azt mondja a darabban, hogy mindig azt mondják, hogy ezek folyton a szenvedésükről beszélnek, mintha más ember nem szenveett volna. De az ember szemérmes ahhoz, hogy valakiket fárasszon azzal, hogy min ment keresztül… Mikor már nagyon jól megy a sora és szállodája van, a vendégeknek nagyon tetszik az Exodus hajó borzalmas története. A franciák engedik az utasokat letelepedni, az angolok nem, majd megtámadják a hajót, és jön a kálvária, a tengeren ezeket az embereket küldik ide-oda, Franciaországba, Németországba…
Ez a hallgatóságnak kalandosnak hangzik. De haláltáborokról ne beszéltessük az áldozatot. Így Rose nem is mond nekik semmit, mert egy hajóval csak megbirkóznak… Ha nem akarnak az emberek szembenézni azzal, hogy valami borzalmas, akkor ne beszéljünk róla. Én meg azt mondom, hogy beszéljünk!
Képes egy sors egy egész estét kitölteni?
Feltételezem, hogy szükség van ezekre az előadásokra. A Piafnál segítség, hogy megszólal a zene és a tizenkét sanzon. A zene egy más dimenzióba viszi az embereket, a felhangzó dalok fájdalmasan szépek… Ma már a dallamos zene nem igazán divatos, az emberek pedig rácsodálkoznak, hogy milyen gyönyörűeket énekelt Piaf és milyen szép emberi történetei voltak. Pedig kis dolgokról beszélt, egy harmonikásról az utcasarokról, a párizsi háztetőről, magáról Párizsról. Ha az embernek sikerül ezeket a pillanatokat odavarázsolnia, akkor biztos szívesen nézik és szeretik.
Naiv kérdés, de a monodrámák nem túl magányos szerepek? Hogy lehet ezzel megbirkózni? Ennyiszer egyedül állni egy színpadon…
Azt mondom, hogy akármennyire társasjáték a színház, azért mégiscsak egy magányos szakma. Az ember ott van a saját sorsával, azzal a szereppel, amit kapott. De segítséget kaphat a partnerétől, mert valakinek a szemének bele kell nézni, és ha valami zűr van szövegben, a kolléga át tudja segíteni holtpontokon. De mindenkinek magának kell megbirkóznia a saját szerepével. Nem tudom, hogy engem miért találtak meg ezek a monodrámák Játszottam Shirley Valentine-t is, ő is egy egyszemélyes előadás volt, egy angol háziasszony, aki otthagyja a családját és elmegy Görögországba, hogy felszedjen valami fiút, mert otthon elhanyagolták és a gyerekei már elmentek.
Olyan érdekes, hogy az embert mennyire azonosítják a szerepével… Utána rengeteg nő felhívott és elkezdte mesélni az életét. Mindig el kellett mondanom, hogy ez nem én vagyok, ez a szereplő, Shirley, nekem nincs gyerekem, nem ez az én sorsom. Az emberek annyira belekapaszkodnak ebbe, hogy igen, velem is történt ilyen és maga meg tudta oldani, én meg nem. Tulajdonképpen ez a színház varázsa.
Két tragikus sorsú nő… Hogyhogy ennyiszer megtalálták Önt ezek a szerepek?
A rendezők látnak bennem valamit, amitől úgy gondolják, hogy ezt nekem kell eljátszanom. Mikor még Pécsen megkaptam Piafot, nem igazán örültem neki. Azt gondoltam, hogy mi közöm van nekem ehhez a furcsa hangú nőhöz, akitől borsózott a bőröm. Volt valami felkavaró benne. Mivel gyakorlatilag ő a kortársunk volt, így minden ember képzel valamit Piafról, és ha én kiállok oda, akkor az lesz, hogy ő nem is így néz ki, nem olyan, nem ilyen. Hogy lehet ezt eljátszani, hogy a közönségnek legyen egy olyan érzése, hogy ez a nő tényleg olyan, mint Piaf?
Valamit nagyon mélyen meg kell érteni ezekből az emberekből. Piafnál a kozmikus szeretetigényét, hogy mennyire akarta, hogy elfogadják, hogy a szívét tette minden pillanatban oda, hogy megszeressék. Mert nyilván kevés szeretetet kapott az életében. A párkapcsolatai, mindene csődtömeg volt. Egy műveletlen nő volt, aki elmondta, hogy egy könyvet nem olvasott az életében, mert neki tetszett az a butaság, amiben ő élt és kedvet érzett az önpusztításhoz, hogy így fejezze ki a benne lévő reménytelenséget. De ha ez a nő kiment a színpadra, egy költő volt. Mindennel együtt, odaállt és úgy fogalmazta meg ezeket a mások által írt szövegeket, hogy benne volt a szíve, lelke, az egész világa, a szeretetigénye.
Piafnál elhangzik az a gondolat, hogy az emberek nem tudják elképzelni, hogy egy színésznő milyen a magánéletében. A Nagy négyesben is előkerül ez a probléma, hogy hol kezdődik a színész és hol a magánember. Valóban probléma ez, hogy az emberek nem tudnak elképzelni egy színésznőt a magánéletében?
Nagyon-nagyon sok végiggondolásra van szükség, hogy az ember egy szerepet el tudjon játszani. Maximálisan tiszteletem azokat az embereket, akik ennek ellenére gyereket nevelnek fel és a családjuk rendbe van. De azt is észrevettem, hogy nagyon sok magányos színész van, akik egyedül maradnak, vagy nem igazán találnak maguknak olyan társat, aki megérti azt, hogy valaki egy héten keresztül szét van esve, mert azt sem tudja, hogy ő kicsoda és micsoda és nem értik, mi a probléma.
Ha már annyi szerepet eljátszottál, akkor az 501-ik szerepet eljátszani miért gond? De az ember minden szerepet a nulláról kezd el. Akármit, akármennyit, akárhogy játszik valaki, amikor először felmegy a színpadra egy új darabban, ugyanolyan gátlásos, hogy át kell menni egyik oldalról a másikra, mintha soha nem csinálta voln méga. Az ember nagyon óvatos és nagyon keveset tud arról, hogy most kit kell játszania, vagy hogy milyen lelki állapotban kellene itt megszólalni, hogy ez igaz és jó legyen.
Rose egy padon ülve a sérelmeiről mesél, Ön pedig öt darabban játszik. Honnan ez az energia?
Nem tudom. Ez genetika. Feltételezem, hogy ezt a szüleimtől örököltem. Először is az, hogy állóképességem van, azt annak köszönhetem, hogy huszonöt-harminc évig rengeteg zenét játszottam. Chicago, West Side Story, Aranycsalogány… Mindent, ami létezett. Van, hogy tizenöt percet énekelni és táncolni kell, ez pedig az embernek ad egy állóképességet. Nem mondom, hogy két előadás után néha nem eredt el az orrom vére, de hát ez teljesen privát dolog (nevet). De megtanított arra, hogy ne fáradjak el olyan nagyon. Embere és művésze válogatja, ki mennyit bír el. Nekem ezzel még nem volt problémám.
A Rose bemutatója november 12-én lesz a Spinoza Színházban!
Nem elég az interjúkból? Akkor szemezgess innen:
Interjúnk Ákossal
Interjúnk Péterfy Borival
Interjúnk Hernádi Judittal
Interjúnk Selah Sue-val
Interjúnk Timo Vuorensolával, az Iron Sky rendezőjével
Interjúnk Julia Dietzével, az Iron Sky főszereplőjével
