Anglia, Berlin, Koszovó. Rocksztárok, városi élet, cigánytelepek. Riportok, fotózások, dokumentáció. Craig Hull fotós-újságíró, humanitárius élete ezek körül a hívószavak körül zajlik.
Miért tértél vissza Budapestre?
Nagyszerű dolog, hogy Anglián kívül élhetek, a jóöreg kontinensen, ahol annyit utazom, amennyit akarok. nagyon élvezem ezt a helyzetet. Töltöttem már Magyarországon rövidebb időszakokat, de 2007-ben azért jöttem vissza, mert ez a város egyesít mindent, amire olyan rég vágytam, és ami miatt mindig vissza- visszatértem. Egyszerűen nem tudok betelni a kultúrák közötti különbségekkel. Emellett sok barátom él itt, akik mind segítenek nekem a fotózásoknál. Most szabadúszó fotósként dolgozom, és adom azt a bizonyos interjút, amely akár életút-interjúnak is tekinthető… (nevet)
Rengeteg fotós témával foglalkozol. Beszámolsz koncertekről, fotózol épületeket, készítesz portrékat, szociofotót és másokat. Hogyan lehetsz jó minden műfajban?
Kétségtelen, hogy nehéz kordában tartani mindent. Sosem terveztem, hogy így less, egyszerűen csak megtörtént: sok minden érdekel. A zene is, és így legalább nem kell jegyet vennem a koncertekre (nevet). De persze nem árt, ha tudjuk: más és más látásmódot követel minden egyes munka. Ez különösen igaz arra az időszakra, amikor az Exberlinernek, a berlini expatoknak szóló magazinnak dolgoztam.
Az egyik fotósorozatod kedvéért folyamatosan ingázol Budapest, Koszovó és Belgrád között. Ez egyfajta humanitárius tevékenységgel is jár, vagy csak a szenvedélyednek adózol vele?
A volt Jugoszlávia tagállamaiban az emberek élete a háború után gyökeresen megváltozott, és ez az a téma, amely nem hagy nyugodni. Volt egy hasonló projektem a palesztin területen is: a háborús túlélők mindennapjait fotóztam, azt, ahogy a helyzeten megpróbáltak úrrá lenni. Nagyon intenzív időszak volt, és sokat tanultam arról, hogy társadalmi csoportok hogyan viszonyulnak egymáshoz, miután egy “birodalom” felbomlik.
És milyen tapasztalatokat szereztél most?
A roma telepek Koszovóban nagyon sokszor nukleáris szemétlerakóra épültek, ahol az ott élők folyamatosan mérgező anyagoknak vannak kitéve. Olyan betegségeik alakulnak ki, amelyekre nincs gyógyszer, de az egészségügyi rendszer nem tud velük mit kezdeni. Az ólom például, amellyel minden nap találkoznak, nagyon komoly idegi károsodást okozhat, de a politikusok és az ENSZ nem veszi komolyan a problémát. Azok a roma menekültek, akiket Németország, Franciaország, Svédország “visszaküldött”, ugyanide kerülnek vissza. Még a háború idején itt állomásozó katonák is elmenekültek ezekről a pontokról. Elmentem Belgrádba, és interjúkat készítettem, de a telepeket is dokumentumfotókat készítettem.
És hűen tudod dokumentálni ezeket a telepeket? Az ott élők ilyen nyomorult körülmények között képesek megnyílni neked?
Csupán megfigyelő vagyok ezekben a helyzetekben, de ezzel együtt mindig is törekedtem arra, hogy lássák rajtam a döbbenetet, és tisztában legyenek azzal, hogy mindent megteszek értük, amire képes vagyok. De nem én voltam az egyetlen. Találkoztak már fotósokkal, akik ott voltak, kattintgattak, aztán elmentek, de semmi nem változott. Én ehelyett humanitáriusként próbáltam viselkedni, akinek van a kezében egy kamera, és nem fotóriporterként. A nyelvi különbségek persze falakat emeltek közénk, és annak ellenére, hogy volt tolmácsom, sokszor éreztem úgy, hogy nem tudok értük semmit tenni. Mivel nem tudtam elég ideig maradni, ezért újra és újra megpróbálok visszamenni, mert szeretném látni a nagyobb összefüggéseket is.
Fotó: Romatelep, Belgrád