Június közepén négy napot töltöttünk Nápolyban, minden erőnkkel igyekezve, hogy Dél-Olaszország eme híres tájának minél nagyobb szeletét felfedezzük a szűkös időkeretet figyelembe véve. Hadd mutassuk be nektek röviden az olasz csizma leggyűlöltebb városát, és engedjétek meg, hogy ajánljunk pár helyet a környéken, ha úgy döntenétek, felkeresitek a pizza, a Camorra és Sophia Loren szülővárosát!
Idős, fehérgatyás férfiak ülnek keresztbe tett lábakkal apró kávézók előtt, magamutogató (és talán egy kicsit részeg) nők énekelnek örökzöld olasz slágereket fényes nappal az utca közepén, miközben pompom-sapkás katonák figyelik őket, halnyesedéken meghízott kóbor macskák kukucskálnak be a középkor óta ugyanazon a helyen álló utcasarkokon, a lábunk alatt hatalmas, simára taposott vulkanikus eredetű járókövek sorakoznak, mellettünk hangos 12 évesek suhannak el, akik szüleik robogóján lovagolva versenyeznek egymással, a gyalogosokkal, és az őrült vezetési stílusukról híres dél-olasz autósokkal a várost átszelő keskeny, zsúfolt, és több kilométer hosszú sikátorokban, amelyekben a Nápoly egészére jellemző szemétszagot sikeresen elnyomja a 3 eurós pizzákat felszolgáló éttermek ablakán kiáramló kellemes, sajtos-paradicsomos illat. Ha Budapest egy elegáns középkorú hölgy, aki még mindig tudja, hogyan rúgjon ki a hámból, akkor Nápoly egy divatosan öltözött 70 éves öregúr, akinek jóképűségé és stílusa egy nagyszájú huszonéveséhez illik.
A görög gyarmatosítók által alapított város és környezete megannyi nép keze nyomát magán viseli, köztük a rómaiakét, spanyolokét, normannokét, sőt még a magyarokét is! Akit ez a talán picit hihetetlennek tűnő kapcsolódás érdekel, az látogasson el a lélegzetelállító szépségű 14. századi San Gennaro katedrálisba (a Via Duomo-Via Tribunali saroktól fél perc sétára van), ahol a magyar András herceg földi maradványait őrzik a templom főhajójának egyik falában, akit felesége, a nápolyi Johanna királynő öletett meg. Ezután irány a tengerparti Castel Nuovo, a város egyik jelképe, amelynek sokbástyás épületét 1347-ben vette be Nagy Lajos királyunk az első nápolyi hadjárat során.
Templomok, várak, erődök, és rengeteg egyéb, történelmi és építészeti jelentőségű helyszín mellett Nápoly még egy dologról híres: világbajnok regionális konyhájáról! Ennek egyik mutatója a nápolyi éttermek Michelin-csillag ellátottsága, az átlag magyar turista pénztárcáját azonban jobban érdekelheti az a sok olcsó, ám közép-európai nézőpontból minőségben még így is verhetetlen falatozó, amely a Via Tribunali gasztrofőutcán található. A Tribunali egyike az antik Nápoly három kelet-nyugat tájolású utcájának, az emberforgatagot két oldalról barokk, rokokó és reneszánsz templomok és paloták szegélyezik, melyek aljában világhíres pizzériák (kirakatukból ismerős arcok fényképe kacsint vissza, mint például Bill Clintoné vagy Antonio Banderasé, jelezve, hogy ők is ettek már itt), pékségek és frissen fogott portékájukat az utcára kitett lavórokban mutogató halárusok bújnak meg – az izgő-mozgó polipok pedig egész szép tömegeket vonzanak! A város több száz (ezer?) pizzériája közül a Di Matteo és a Gino Sorbillo névre hallgató helyeket kötelező kipróbálni, mindkettő valódi fogalom: nem csupán pizzát kínálnak ők, hanem tökélyt, ízt és hagyományt. A vékony tésztára vastagon felkent paradicsomszószos-bazsalikomos-bivaly mozzarellás feltét szinte leveses állagot ölt, a klasszikus margherita és marinara változatokon kívül mással nem is érdemes próbálkozni, maximum akkor, ha megvető pillantásokra pályázunk a pincérnél. Egy jó tanács: ne üres gyomorral induljatok neki a pizzapartinak, főleg a Sorbillo előtt ugyanis olyan sorok szoktak kígyózni, amit még a Mona Lisa is megirigyelne!
Ha a város minden zugát bejártuk már, kedvünk támadhat egy kisebb kirándulásra. Szálljunk fel a Circumvesuviana vonatra a Piazza Garibaldin, és vegyük az irányt Herculaneum romvárosa felé: bő fél óra alatt elérhetjük Pompei kevésbé felkapott sorstársának föld alól kiásott kétezer éves maradványait. Herculaneum hátránya Pompeihez képest annál sokkal kisebb mérete, cserébe viszont fele annyira van Nápolytól, ősi utcáin épp, hogy csak szállingóznak a velünk élő múlt melankóliájába merült emberek, kamu gipsz-öntvények helyett igazi csontvázakat láthatunk (annak az 55 emberét, akiket a mentőhajókra várva, a város csónakházaiban ért a halál), épületei egy jottányit sem kevésbé lenyűgözőek, sőt, néhány máig megtartotta eredeti fagerendáit, ajtókereteit és gyönyörű mozaikdíszeit!
A Sorrentói-félsziget nem csak a Nápolyi-öbölre és a Vezúv sötét ormára nyíló gyönyörű kilátása miatt kedvelt célpontja a környék turizmusának, de hívogató partszéli városkái is mágnesként vonzzák a Nápolyból csöppet már kiábrándulni kezdő turistákat: a névadó Sorrento, a festői amalfi és a kincsesdoboz Positano Dél-Olaszország egy egészen más arcát mutatják. A félsziget felderítésének legolcsóbb módja szintén a Circumvesuviana vonat igénybevétele – az út Sorrentóba kb. bő egy óráig tart, onnan pedig igény szerint továbbutazhatunk az Amalfi-partra vagy áthajózhatunk a szomszédos Capri szigetére. Ha sem időnk, se pénztárcánk nem engedi meg a további kalandozást, akkor a pályaudvarról vegyük utunkat a kikötő felé, félúton engedélyezzünk magunknak egy kis pihenőt, csodáljuk meg a távolba vesző Vezúv kékes körvonalait, irigykedjünk egy kicsit a tenger fölé magasodó palotákra pillantva, majd a lejtmenetet befejezvén foglaljunk helyet a kikötői éttermek valamelyikének teraszán, rendeljünk egy marinara pizzát, és végül merüljünk a Tirrén-tenger frissítő hullámai alá. Vonat helyett a visszautat Nápolyba szárnyashajón tegyük meg: az út körülbelül 40 percig tart és 12 euróba kerül, a lemenő napot elnyelő Vezúv látványa pedig ennyit bőven megér.
