Tömör gyönyör a Katonából – MUSIK, MUSIKK, MUSIQUE

Finom selyemruhák, kivillanó harisnyatartók, döbbenetes hajköltemények és a századelő füstös orfeumi hangulata: többek közt ezekre számíthat, aki beül a Katona József Színház Művészetek Palotájával közös előadására. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében bemutatott koncertelőadás a zene főszerepe ellenére is igazi színházi élmény.

A Katona már az évekkel ezelőtt született Mi ez a hang? (Dzsesztetés) című koncertelőadásával bizonyította, hogy színészei nem csak a saját hangjukkal, de a hangszerekkel is jól bánnak. Úgy látszik, azóta épp kellő idő telt el ahhoz, hogy a társulat legmuzikálisabb tagjai – kiegészülve egy igen figyelemreméltó végzős színészhallgatóval, Tasnádi Bencével – újra megmutassák, hogy úgy mellesleg a zene is a kisujjukban van.

Ami a hangszeres játékot illeti, ezúttal profi zenészekre bízták a dolgot (köztük a dobos Szabó G. Hunorra és a zongorista Premecz Mátyásra), így jóval több energiát fordíthattak a kevéssé kidolgozott, de annál jellegzetesebb karakterek megformálására. A XX. század első évtizedeinek kabaréval, show-varietével és szivarfüsttel teli dekadens világa újabban reneszánszát éli, egyre-másra jelennek meg a korszak előtt tisztelgő produkciók, könyvek, filmek – elég csak az Oscar-gálán nemrég tarolt A némafilmesre gondolnunk –, így előre sejthető, hogy egy ilyen jellegű előadás nagy eséllyel sikerre van ítélve.

Persze nem mindegy, hogy az említett korszak eszközeit milyen módon használja az ember, a túlzott giccs például maximum csak akkor kifizetődő, ha kellő humorral tálalják. Ez szerencsére szinte tökéletes arányban van jelen a Katona előadásában, ahol a színészek különböző nemzetiségű figurák bőrébe bújva törik – vagy olykor meglepően jó kiejtéssel prezentálják – a németet, franciát, lengyelt, svédet vagy éppen a görögöt.

Az angollal szemben jóval nagyobb arányban képviseltetik magukat az utóbbi nyelvek, amelyek közül némelyik sokszor már önmagában elegendő okot szolgáltat a derültségre. (Ebből a szempontból Kocsis Gergelynek jutottak a leghálásabb nyelvek.) Ha viszont a szerelmetes dalok ráadásképp marionettfigura-szerű, füstös szemhéjú, frakkos-harisnykötős alakok szájából hangzanak el, akik látványosan nem veszik komolyan magukat, a hatás egészen üdítő. Persze félreértés ne essék: a színészi játék most sem hagy semmiféle kívánnivalót maga után, a humor pedig csak akkor működik, ha halálosan komolyan művelik – ebben pedig nincs hiány.

Nagy Ervin egyszerre sármos és idétlen izompacsirtája remek kettőst alkot Jordán Adéllal, akivel egy egész rendes kis zsonglőrmutatványt prezentálnak a bécsi díszletek között. Az akrobatikusabb, sokszor igazi kockázatot rejtő mozzanatok egyébként kétségtelenül jó irányt jelentenek a már említett, a hagyományos koncertformátumot megtartó, jóval statikusabb Dzsesztetéshez képest. Jordán Adél egy másik alkalommal egy mediterrán menyecske bőrébe bújva, hatalmas csévére emlékeztető gurigán egyensúlyozva halad végig a színpadon, Ónodi Eszter pedig egy plafonról csüngő cirkuszi karikán tekereg vérbeli pin-up girlként.

Leginkább talán Rezes Judit az, akinek a vállaltan humoros megközelítés áll igazán jól: a svéd úszónő szerepében egy komplett vízibalettszámot produkál a szárazföldön, hosszú karjaival kalimpálva egyszerre idétlen és szexi. A kabaréban megszokott apró gegek, látványos felbukások és tévesztések fontos mozzanatai az előadásnak, de szerencsére olyan mértékben adagolják őket, hogy még épp ne érezzük terhes hatásvadászatnak.

A szerelmi viszonyok elévülhetetlen témaköre itt is központi szerepet játszik – a csalfa nőtől az elviselhetetlenül féltékeny férfin keresztül a végzet asszonyáig a lehető összes karakterrel találkozhatunk –, miközben az érzékletes világításnak és vetítésnek köszönhetően egészen szemet gyönyörködtető orfeumi látványvilág tárul elénk. (Díszlet: Cziegler Balázs, világítás: Vida Zoltán, visual: Varga Vince) Nézőként sokszor kapjuk azon magunkat, hogy belefeledkezünk a színpadkép leheletkönnyeden változó színvilágába, nem beszélve a tekintetet vonzó, ötletes jelmezekről (Tihanyi Ildikó), amelyekhez mindig tökéletes, leginkább egy kortárs alkotásra hasonlító hajköltemények társulnak.

Koncertjellege ellenére Pelsőczy Réka rendezése korántsem az egyszernézős fajtába tartozik, tekintve, hogy ahány karakter, annyi emlékezetes gesztus és dal, nem beszélve az egyszerűségében is lenyűgöző látványról. Legyünk épp Stockholmban, Berlinben, Varsóban vagy Athénban, rá kell jönnünk: valahogy mind egy nyelvet beszélünk.

 

Az előadás március 24-én és 29-én látható a Művészetek Palotájában, a Katona József  Színházban pedig május 4-én mutatják be.

Fotó: Éberling András