Mi jut eszedbe, ha azt mondom: otthon? Egy csendes, többszobás budai lakás, egy vidéki, teraszos családi ház, vagy egy kis garzon a forgalmas belvárosban? És az utca?
A Fedél Nélkül főszerkesztőjével, általános koordinátorával, Kepe Róberttel beszélgettünk.
Kezdjük a legelején: mikor, kinek a kezdeményezésére, és milyen céllal indult a lap?
Bár már előtte is jelentek meg rapszodikusan számok, a Fedél Nélkül hivatalos indulását az 1993. július 1-i számhoz kötjük. Az ötlet egy hajléktalan embertől, az egykori munkásszálló lakó Ungi Tibortól származott, aki az utcalap elindításától alapvetően két dolgot remélt: egyfelől a hajléktalanságról szeretett volna hírt adni a civilek felé, másfelől az újság terjesztése által a hajléktalan embereket próbálta munkajövedelemhez segíteni. A kilencvenes évek elején az, hogy a hajléktalanok ilyen módon láthatóvá váljanak, megszólalhassanak, nagyon új keletű dolognak számított – ekkoriban indult például az angol utcalap, a The Big Issue is. Persze támogatás nélkül nem sikerülhetett volna a lap indulása: segítséget Ungi Tibor a Menhely Alapítványtól kapott, mely mai napig is kiadója a Fedél Nélkülnek.
Az indulás óta a lap sok változáson esett át: a kezdeti négy A/4-es, fénymásolt lap mára egy színes elő- és hátoldallal egybefogott, 12 oldalas, színvonalas újsággá nőtte ki magát. Civilként mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy inkább az utcai kéregetés egy eszközeként tekintünk rá, és sokszor csak elsétálunk mellette…
Nehéz örökségünk van, főleg Budapestet tekintve. Ha ugyanis a fővárosban nekiáll valaki koldulni, akkor gyorsan eljut oda, hogy a FN egy-egy példányát megszerezze, és fedő tevékenységként használja a lapot a kéregetéshez. Körülbelül másfélszer annyi koldus használja az újságot ilyen célból, mint ahány terjesztőnk próbál az eladásából napi bevételhez jutni. Ez nagyon megnehezíti a dolgunkat, hiszen az átlagember legtöbbször végig sem gondolja, hogy különbséget tegyen terjesztő és koldus között. Ráadásul számtalan negatív sztori is kötődik hozzánk éppen emiatt: ha egy koldus, akinél FN van, valami rosszat tesz, elkerülhetetlen, hogy automatikusan a lap nevéhez kössék.
Hogyan próbáltok tenni azért, hogy mégis megkülönböztethető legyen terjesztő és koldus?
Beszéljünk kicsit arról, kik készítik magát a lapot: hogyan épül fel a szerkesztőség, kik a szerzők, egyáltalán hogy jelentkezhet valaki?
Szerkesztőségről igazán nem beszélhetünk, mivel az újság valójában egy mindössze kéttagú stábból áll: ránk hárul a terjesztőkkel, szerzőkkel való kapcsolattartástól kezdve a tördelésen át a nyomdai előkészítésig minden gyakorlati feladat, így az is, hogy kutassuk, ösztönözzük a hajléktalan embereket, hogy alkossanak, és juttassák el hozzánk műveiket, hiszen jórészt ezekből válogatva áll össze az újság tartalma. Van egy folyamatosan futó művészeti pályázatunk, melyre bármilyen hajléktalan ember bármilyen műfajú alkotással (vers, próza, grafika stb.) jelentkezhet. A havonta beadott pályamunkákat a hónap végén elbírálja a zsűri, a díjazottak a végén pénzdíjban részesülnek – amellett persze, hogy alkotásaik megjelennek a lapban. Szívesen jelentetnénk meg persze többet a beérkezett munkákból, de a fix tartalmak – a sztárinterjúk, a rejtvény vagy épp a Menhely oldala –, igen kevés hellyel gazdálkodhatunk.
Ezek szerint a beérkező anyagokat látva akár növelni is lehetne az oldalszámot?
Igen, de a példányszám növelése anyagi kérdés… és itt el is akadunk. Mivel a rendszer úgy épül fel, hogy a terjesztőink fizetik a nyomdaköltségeket, közvetlenül a nyomdának: egy lap 30 forintjukba kerül. Ezért ha növelni szeretnénk az oldalszámot, akkor az ezzel járó pluszt a terjesztőkkel kellene megfizettetnünk. A másik lehetőség az lenne, hogy a Fedél Nélkül költségvetéséből gazdálkodjuk ki az emeléssel járó költségeket, azonban mi a bérünkön és az évi néhány százezres ellátmányon kívül nem gazdálkodunk pénzzel – mondjuk úgy, hogy költségvetésünk tulajdonképpen nincs.
Amellett, hogy az újságnál számos titulusod van, a Menhely Alapítványnak is munkatársa vagy. Ott milyen pozíciót töltesz be?
15 éve dolgozom az alapítványnál, jelenleg a Fedél Nélkül egység vezetője vagyok, ezáltal egyben az alapítvány vezetőségének tagja. Az elmúlt 15 évben azonban más pozícióban voltam itt – az egyszerűség kedvéért én szociális munkásnak mondom magam.
Hány terjesztőtök van jelenleg, illetve mi a leosztás: kerületenként van leosztva a terjesztés?
A tavalyi évben 309 ember járt legalább egyszer nálunk újságért az év során, egy átlagos napon viszont körülbelül csak 100-150 ember dolgozik. Egy-egy terjesztőnek két meghatározott terjesztési pontja lehet.
Hogy lehet, hogy ilyen alacsony ez a szám? Hiszen ennél jóval többen vannak az utcán…
Persze, az utcán ennél lényegesen többen vannak. A hajléktalan emberek nagy része azonban az újság terjesztését szégyelli: ők maguk is koldulásnak, tarhálásnak tekintik ezt a tevékenységet, és nem tudnak e mögé a terjesztői attitűd mögé bújni. Például én sem tudnék rikkancs lenni, egyszerűen nem tudom elképzelni magamról.
Érdekes, külső szemmel épp az ellenkezőjét gondolnám.
Nem tudom, mennyire tudod, de azok az emberek, akiket az utcán látsz, a legrosszabb állapotban lévő hajléktalanok. Sok hajléktalanról azonban nem is gondolnád, hogy azok, mikor az utcán elhaladsz mellettük.
Gondolom, vannak sikeresebb és kevésbé sikeres terjesztőitek is – ez min múlik leginkább?
Nagyon nagy a szórás, van olyan terjesztőnk, aki napi 2-3 újságot is nehezen tud eladni, míg mások akár 70-80-at is eladnak naponta. Azt tapasztalom, hogy nem az számít, hogy hol terjeszt az illető – ami igazán mérvadó, hogy milyen a megjelenése, milyen a személyisége, milyen kedélyállapotban van az adott napon.
Az újság terjesztéséből adódó sikertörténetre volt-e már példa?
Pozitív példák nélkül nem is lenne értelme csinálni, nem igaz? (nevet) Szerencsére volt már olyan, hogy valaki csak az újság terjesztéséből származó bevétellel jutott sokkal előbbre: gyereket nevelt, albérletet fizetett. Ha valaki munkaként tekint a lap terjesztésére – megtervezi a napját, beosztja a pénzét, fáradhatatlanul dolgozik, azért meg tud élni belőle, ha szerényen is. Persze házat vásárolni Pesten nem fog tudni, de ez talán nem is munkától függ: sokan vannak ezzel így a munkavállalók között is.
Mennyire jó a kapcsolat és a kommunikáció a terjesztők között?
A terjesztők közti jó kapcsolatok kialakulását és fenntartását is segítenünk kell – sajnos nagyon sok magányos ember van, akiknek ez nehezen megy. A hírek egyébként gyorsan keringenek közöttük, jók és rosszak egyaránt. Gyűléseket is tartunk nekik kéthetente, illetve kiemelt terjesztői mintacsoportunk is van, akiknek külön hétvégi összejöveteleket, klubokat szervezünk: voltunk a TeSzedd napon is, néha nyári táborba is eljutunk. A szerzőink egy részének pedig több éve működő egyesületük is.
Említetted a sztárinterjúkat. Koltai Róbert, Kiss Tibi, Spiró György, Halász Judit, a PASO, Scherer Péter… Színes a repertoár. A felkéréseknek általában könnyű útja van? Szívesen fogadják a megkereséseket?
Legtöbbször igen: nagyon jó a tapasztalat, sőt, az is előfordul, hogy az interjúalanyok jó barátságba kerülnek azokkal a szerzőkkel, akikkel összehozzuk őket. Igyekszünk is szerzőinket lehetőség szerint olyan emberekhez eljuttatni, akik számukra inspirálóak, így egy-egy találkozásból sokat meríthetnek. Tulajdonképpen erre lett kitalálva a program. Eddig csupán egyetlen felkérést utasítottak vissza.
Tervezitek-e a FN „kampányát”: minél szélesebb körben felhívni a figyelmet arra, hogy mára ez egy nívós, olvasható lappá vált?
Bár nagyon sok mindenre büszkék lehetünk, ezeket nehezen kommunikáljuk a társadalom felé. Rengeteget kéne javulnunk marketingből – ez az előrelépés alapfeltétele is. Amíg például a hirdetési piacot nem tudjuk megnyitni, elég nehéz bármilyen kampányt is tervezni. Az elmúlt évek tapasztalata azonban sajnos azt mutatja, hogy önerőből nem vagyunk képesek ezt megugrani: az, hogy hajléktalan emberekből megpróbáljak sales-eseket képezni, hogy aztán ők neki tudjanak állni hirdetőket behozni, lehetetlen vállalkozás. Emiatt aztán leginkább most ez ügyben vannak tapogatózásaink: hogy esetleg hogyan tudna egy ügynökség „örökbe fogadni” minket.
Tekintsünk ki kicsit Európába: más nagyvárosok lapjait figyelitek-e? Ott mi a helyzet?
Az európai országokban mindenhol van utcalap, kivéve talán a volt Jugoszláv tagállamokat és Albániát – nagyon színes a kép. A vezér kétségkívül a The Big Issue nevű angol cég, amely nem mellesleg a 7-8. legismertebb brand Angliában – ők egy teljesen profitorientált magazin, őrült hirdetési tarifákkal, több tucat profi sales-essel, tizedannyi terjesztővel, mint mi (a terjesztési alap megegyezik). Ott más a hangsúly. A dánok, németek viszont próbálják megtalálni az arany középutat: megpróbálnak minél több bevételt generálni, abból viszont minél többet visszafordítani a hajléktalan emberekre.
Nálunk egyelőre minden a hajléktalanok emberekről szól, így viszont nem tudunk bevételt termelni. Az arany középút lenne nálunk is a cél.
Összefoglalva kik, és miben tudnának leginkább segítségetekre lenni?
A terjesztőknek leginkább emberi kapcsolatokra van szükségük: arra, hogy hozzájuk szóljanak, beszélgessenek velük – ebben a civilek nagyon sokat tudnak segíteni. A szerzőinknek eszközökre van szükségük az alkotáshoz: ceruza, papír, festék, ecset, stb.
A lapot nézve pedig nehéz volna a segítségnek olyan formáját említenem, melyet visszautasítanánk – szervezői feladatok, vagy marketinggel kapcsolatosak tucatjával vannak. Az önkénteseink nélkül nem menne, ők próbálnak segíteni ötleteink megvalósításában is: régebben például előadásokat tartottunk középiskolákban, illetve volt például egy kezdeményezésünk, hogy ingyenes belépési lehetőségeket gyűjtsünk kulturális rendezvényekre. Ötletünk van bőven, segítségünk azonban kevés.
Illetve óriási segítséget jelentenének mindannyiunk számára különböző tréningek, előadások, akár pszichológiai témákban, akár gyakorlati feladatok megoldásához, hogy megvalósulhasson a célunk: hogy a hajléktalan emberek minél hatékonyabban tudjanak dolgozni, tudjanak kapcsolatokat kötni, és tudjanak magukért újra kiállni. Mert minden ezen múlik.
Hajléktalan alkotók munkái:
Leé József: Vers (lak)cím nélkül
Nincs ajtóm,
Nincs hová belépned hozzám barátom,
Sem ablakom, melyen át kilátsz,
S amin az eső kintről kaparász
Csendes vasárnap délutánon.
Életem maga a megnyitott tér,
S az eső a nyakamba csorgás
Palackba zárt tablettás boldogság segít,
Ha rámtör a szorongás
Falak nélküli sorsom szobáján
Akárki megvetőn, közönnyel
Kopogtatás nélkül jár át.
Számukra mit sem jelent tudom
Fájdalmam, önérzetem, dacom
Egy célom volt csak: a megtartó felejtés
De kell legyen valahol menekvés
Túlélni. Mit is? Már magam sem tudom.
Templomba járok. Imádkozom.
Képek: 1. Haziel, 2. Csatesz, 3. Kovács Julianna, 4. Kovács Béla
