Idén februárban a hónap 13. napja egy pénteki napra esett, mi pedig pontosan tudjuk, hogy ez mit jelent. Péntek 13-a ünnepélyes szellemében hadd kalauzoljunk el Titeket a nyolcvanas évek horrorfilmjeinek világába, hogy megmutathassunk pár klasszikust.
A dolog (1982)
John Carpenter két évtizeden át a horror zsáner mesterének számított, 1978-as Halloweenje ma is a műfaj egyik legerősebb és legfélelmetesebb filmje. 1982-es A dolog című mozija, Ridley Scott Alien-jéhez hasonlóan, egy science-fictionbe bújtatott velőt rázó rémfilm. A történet középpontjában egy csapat (igen jól felfegyverzett és szakállas) antarktiszi kutató áll, akik kénytelenek felvenni a harcot egy az űr legsötétebb mélységeiből érkező lénnyel. A földönkívüli képes magába olvasztani áldozatát, és annak felvenni alakját, magáévá tenni minden emlékét – a szerencsétlen DNS-ével együtt. A paranoia a tető fokára hág, amint a kis csapat rájön az idegen trükkjére. Akármelyikükben ott bújkálhat a dolog.
Az Antarktisz elhagyatott és hideg környezete tökéletes helyszínt biztosít ennek a klausztrofób és különlegesen másvilági filmnek. Ennio Morricone velőt rázó zenéje és Rob Bottin hátborzongatóan valódinak ható szörny-effektjei két ok, amiért A dolog a műfaj egyik legjobbjának számít, de egyébként sincs értelme a kákán csomót keresni. A színészek remekül játsszák szerepüket, Carpenter még képes volt félelmet és rémületet varázsolni a vászonra, a kétértelmű befejezés pedig sok álmatlan éjszkát fog okozni. A legrémisztőbb tény A dologgal kapcsolatban ugyanis az, hogy a szörny pontosan úgy néz ki, mint mi.
Henry: Egy sorozatgyilkos portréja (1986)
John McNaughton 1986-os filmje a műfaj egy igazán véres gyémántja. A sztori Henry Lee Lucas, valóságban elkövetett gyilkosságait és Henry személyét járja körbe. Nem is horrorfilmről van itt szó, hanem egy tinta helyett vérrel íródott pszichológiai tanulmányról. A mozi dokumentumfilmes hangulatát tovább erősíti az alacsony költségvetés és egy brutális jelenet, melyben Henry és szintén pszichopata barátja betörnek egy család házába, és embertelen kegyetlenkedéseiket kamerával videóra rögzítik. Ha kíváncsi vagy, hogy mégis mi játszódhat le egy sorozatgyilkos agyában mikor tetteit véghezviszi, akkor tegyél magadnak egy szívességet: állj le a Dexterrel, és tedd be Henry-t inkább. Már ha van hozzá gyomrod.
Phenomena (1985)
Dario Argento régen a giallo műfaj legnagyobb nevének számított (a zsáner az olasz sárga lapú ponyvaregények után kapta a nevét, mivel azok is főleg erotikus és erőszakos témákat boncolgattak). A Phenomena ezzel szemben a legkevésbé nevezhető giallónak, mégis a legjobb munkája. A filmben egy beteges anya-fia kapcsolattól kezdve (ami rémisztően hasonlít a Hitchcock Psycho-jában látottra), egy természetfeletti képességekkel megáldott lányon és egy furcsa majmon keresztül, egészen egy brutális sorozatgyilkosig minden megtalálható. Első hallásra talán úgy tűnik, mintha Argento fogta volna a Nevetséges Horror Toposzok könyv minden olcsó kliséjét, és azokból próbált volna összeállítani egy filmet, de a Phenomena mégis rettentően jól működik: a vérfagyasztó gyilkossági jelenetek és az őrült fordulatok egy olyan élményt biztosítanak a néző számára, amelyet egy amerikai horrorfilmtől hiába várna az ember.
Rémálom az Elm utcában (1984)
A slasher al-zsáner egyik klasszikusaként a Rémálom az Elm utcában és folytatásai alapozták meg az olyan filmek sikerét, mint a Fűrész-sorozat, ahol a filmek legjobb részeit a zseniális kínzó és gyilkossági jelenetek jelentik. Freddy Krueger emblematikus figurája olyan művészi és komikus kreativitással ontja ki áldozatai vérét, hogy az ember képtelen megállni azt, hogy ne tekerje vissza és nézze újra és újra ezeket a jeleneteket. Égett bőre, ocsmány zöld-vörös csíkos pulóvere, barna kalapja és persze az ikonikus penge-ujjú kesztyű – ezek teszik őt emlékezetessé. De mi teszi őt minden idők legjobb slasher gonoszává? A tény, hogy nem veszi magát túl komolyan: szellemes és mindig elejt néhány one-linert miközben ártatlan tini lányokat vadász le álmukban. Wes Craven egy saját, személyes rémálmából minden idők egyik legjobb horror franchise-át indította útjára, az pedig igazán varázslatos, hogy rémálmával oly sok év után is képes minket halálra rémiszteni.
A Holtak Napja (1985)
George A. Romero szerepe a műfajban kikezdhetetlen. Neki köszönhetjük azt a lényt, amit már több mint negyven éve zombiként ismer a világ. Az 1968-ban indult Holtak-trilógiájának mindhárom darabja ott van a legtöbb horror rajongó toplistáján. Az 1985-ben készült záródarab valószínűleg a legalulértékeltebb filmje a sorozatnak, ami nagyrészt annak a mérhetetlen fokú cinizmusnak és pesszimizmusnak köszönhető, ami csak úgy ömlik a filmből. Korábbi két filmjében Romero megadta a nézőnek az esélyt, hogy egy jobb jövőben reménykedjen, és a karakterek sem pusztán a túlélésért küzdöttek, hanem a győzelemért: hittek benne, hogy egyszer az emberiség felül fog kerekedni az élőholtakon. A Holtak napjában már senki nem hisz semmiben. Ez tényleg egy apokaliptikus film. A zombik mindent elleptek, az emberek egymással acsarkodnak, a klausztrofób hangulat pedig kibírhatatlan. Ha egy igazán kellemetlen estére vágyik az ember, a Holtak Napjánál jobb filmet erre a feladatra nem sokat találni.