Március 27-én ünnepeljük a Színházi Világnapot, a FUNZINE-nak pedig már sok alkalommal megadatott, hogy leülhessen az ország egy-egy nagy színházi alakjával, elbeszélgetve életről, színházról, tehetségről és így tovább. Ezekből az interjúkból találtok alább egy válogatást, de előtte olvassátok el az idei világnap üzenetét, Krzysztof Warlikowskitól, Európa egyik legfelkapottabb színházi rendezőjétől.
A színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni. Őket nem érdekli az olyan színház, ami gépiesen másolja a konvenciókat és termeli újra a kliséket. Ők inkább az impulzusok forrását keresik, az élő áramlatokat, amelyek gyakran elkerülik a színháztermeket és azokat, akik valamiféle világok utánzásávalbajlódnak. Utánzunk, ahelyett, hogy saját elmélyült világot teremtenénk, ami a közönséggel folytatott párbeszédre és a felszín alatt áramló érzelmekre épül, sőt, mindez létezésének feltétele. Hiszen a színháznál semmi sem képes jobban megmutatni a szenvedélyeket.
Gyakran a próza mutat irányt nekem. Nap nap után olyan írókon tűnődöm, akik mintegy száz évvel ezelőtt leírták, megjósolták az európai istenek hanyatlását, az enyészetet, ami civilizációnkat időtlen sötétségbe taszította. Franz Kafkára gondolok, Thomas Mannra és Marcel Proustra. De közéjük sorolom kortársunkat, John Maxwell Coetzeet is.
Közös bennük a világvége elkerülhetetlen érzése – és itt nem bolygónk megszűnésére gondolok, hanem az emberek közötti kapcsolatok és társadalmi rendszer felbomlására, ami fájdalmas kísérőjelensége életünknek. Mindnyájunk életének, akik a világvégét követően létezünk. Bűntények és konfliktusok kereszttüzében, amik gyorsabban robbannak ki, minthogy a mindenütt jelenlévő média tudósításaiból értesülhetnénk róluk. Ezek a tűzvészek amúgy gyorsan unalmassá válnak, és örökre eltűnnek a sajtóhírekből, mi pedig tehetetlennek, rémültnek, sarokba szorítottnak érezzük magunkat.
Nem vagyunk már képesek tornyokat építeni, a falak pedig – amelyeket megrögzött makacssággal húzunk fel -, már nem védenek meg semmitől, éppen ellenkezőleg, maguk is védelemre és gondoskodásra szorulnak. És mindez életenergiánk nagy részét felemészti. Már nincs erőnk, hogy észrevegyük, mi van a kapuk, a falak mögött. És éppen ezért kell a színháznak léteznie, éppen ebből kellene merítenie az erejét. Hogy belessen oda, ahová nem szabadna.
„A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie” – e szavakat, amelyeket Kafka a Prométheuszról szóló mondák kapcsán fogalmazott meg, én erősen arra vonatkoztatom, milyennek kellene lennie a színháznak. Valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánok minden munkatársnak – a színpadon lévőknek, és a nézőtéren ülőknek egyaránt – teljes szívemből.
Krzysztof Warlikowski
Béres Attila a színház feladatáról
“A színháznak alapvető feladata, hogy kérdéseket tegyen fel a ma emberének, méghozzá olyanokat, amiktől a befogadóban megfogalmazódó válaszok által az ember kicsit másképp kezd látni dolgokat.”
Szabó-Kimmel Tamás a színházról
“Egyszerűen szeretem a színházat. Szeretem a színház szagát, a próbatermet, a kollégákat. Szeretem, ha nehézkesen is, de meg tud születni a végére valami. Mikor lehet, hogy három órán át tévúton voltunk, de az utolsó tíz percben megtaláljuk a megoldást. Szeretem a játékot, hogy magamat is megismerem közben. Hogy olyan dolgaim kerülnek elő, amiket észre sem vettem.”
Schell Judit a nőkről, férfiakról és a Liliomról
“Szerintem minden férfiban megvan egy vagány, szuverén csibészember, egy igazi férfi, a nők pedig akármennyire is emancipálódtak, és nem mondom, hogy karrieristákká, de vezéregyéniséggé váltak, érzik, hogy tartozniuk kell egy férfihez – aki reptessen meg, én meg megyek utána.”
Csányi Sándor Schell Juditról
„Mindig voltak Magyarországon is, külföldön is, olyan párosok, akiket nagyon bírt a közönség, akiket szívesen láttak együtt. Jávor Pál és Karády Katalin például ilyenek voltak. Mindig van két ember, akik egyébként nagyon szeretik egymást és valamiért a közönség is szereti őket.[…]Molnár Piroska is rendkívüli színész, mégis valószínűleg kevesen fognak minket párba állítani, mert nem ugyanaz a korosztály vagyunk. Jucival ez egy szerencsés helyzet; hasonló a gondolkodásunk, hasonló a humorunk és még egy generációba is tartozunk.”
Molnár Piroska a színésznövendékekről
“Többnyire azokat veszik fel az egyetemre, akik igazán tehetségesek. Az, hogy valakiből esetleg vezető színész lesz vagy hős, a másikból pedig egy karakterszínész vagy epizodista, aközött az ember nem tesz különbséget, csak tudja, hogy ki fog majd nagy valószínűséggel Rómeót játszani és ki az, aki soha. Ki az, aki később érik be. A színházban minden fajta szereplő kell.”
Hernádi Judit a megbánásról
“Általában semmit nem bánok meg. Feleslegesnek tartom a megbánást. A bocsánatkérést nem, de a megbánást, azt, hogy az ember hátrafele rágódjon az életében, hogy mi lett volna ha, azt nagyon nehezen bírom, nem is csinálom.”
Hegyi Barbara a Happy Ending-ről
“Inkább szembesülni kell, kibeszélni, közös élményeket teremteni. Ha valaki ilyen helyzetben van, gondolom könnyebb, ha ezt megoszthatja, beszélhet róla, mert ha kibeszéli, az már egyfajta megkönnyebbülés. Nem marad hátra egy feszültség, ami egyedül terhelné őket. A darab erre a kibeszélésre vállalkozik, az írója maga is túlment ezen.”
Bánfalvi Eszter a színészetről
“Tehát az alapelvárás, hogy minél emberibben és mélyebben közelítsem meg azt a személyiséget, azt a figurát, akit nekem játszanom kell aznap este. És kutya kötelességem akár nehéz, akár könnyű ebbe belemászni. Egyénre szabott, ki az, aki öt perc múlva teszi le a szerepet és ki az, akinek kell néhány óra. Erre nincs recept. De a dolgunk az, hogy a legmesszemenőbben szolgáljuk az előadást.”
Keresztes Tamás a szakmájáról
“Élvezem, hogy egyre inkább van közöm a saját szakmámhoz. Mint egy asztalosnak a saját szakmájához. Mikor egyre több mindent tud a fák jellemzőiről, hogyan kell hozzájuk nyúlni, hogyan mutatja majd a legmívesebb arcát az elkészített munka… Valahogy ugyanígy érzem magam. Örömömet lelem benne és élvezem, hogy valahogy mindig ki lehet tűzni nem is célokat, hanem feladatokat, saját magam számára. Amiknek a megvalósulását meg lehet közelíteni vagy akár el is lehet érni.”
Vári Éva a színészet magányosságáról
“Azt mondom, hogy akármennyire társasjáték a színház, azért mégiscsak egy magányos szakma. Az ember ott van a saját sorsával, azzal a szereppel, amit kapott. De segítséget kaphat a partnerétől, mert valakinek a szemének bele kell nézni, és ha valami zűr van szövegben, a kolléga át tudja segíteni holtpontokon. De mindenkinek magának kell megbirkóznia a saját szerepével.”
