A FUNZINE szerkesztőségétől nem messzi Központi Vásárcsarnokban mától tizedikéig Japán napokat tartanak (immár a hetedik alkalommal), ennek okán pedig úgy gondoltuk, a távol-keleti csemegékhez ajánlunk nektek öt alap darabot a szigetország legendásan jó filmterméséből.
Tavaszutó
Ozu Jaszudzsirónak köszönheti a világ a zen-filmművészetet: a húszas évek végétől a hatvanas évek elejéig alkotó rendező filmjei mind egyszerű történetekkel dolgoznak, melyek középpontjában a család, és a család felbomlása áll. A szimpla sztorihoz szikár formanyelv dukál, csakis alsó kameraállásokat használ, valamint gyakoriak a csendéletszerű snittek és a kontemplatív hangulatot generáló stílusjegyek, mind-mind azt szolgálva, hogy a néző meditatív állapotba kerülve elérje a zent.
Bár leghíresebb filmje a Tokiói történetek, későbbi alkotásainak alapmodelljévé az 1949-es Tavaszutó vált, amelyet a fáradhatatlan mester kétszer is feldolgozott, és aminek témája végül minden ezután következő munkáját áthatotta. A film Japán szövetségi erők általi megszállása alatt készült, emiatt kemény cenzori kereteknek kellett megfelelnie. A történet főszereplője a 27 éves Noriko, aki ahelyett, hogy házasodna, inkább megözvegyült apja mellett szeretne maradni, őt ápolva érzi magát boldognak, mind barátai, mind nagynénje, mind pedig apja tanácsai ellenére. A Brit Filmintézet 2012-es toplistáján a Tavaszutó minden idők 15. legjobb filmjeként szerepel.
A hét szamuráj
Talán a Godzilla-sorozat után a japán filmművészet leghíresebb alkotása Kuroszava Akira 1954-es, két Oscar-díjra is jelölt A hét szamurája. Az idén Antoine Fuqua rendező által tizenharmadik alkalommal újraálmodott kultuszfilmet (a remake-ek sorát erősíti az 1960-as A hét mesterlövész című klasszikus, valamint két Rocco Siffredi pornó-opusz is) John Ford zsánerbajnok western filmjei inspirálták: a cselekmény egy banditáknak kiszolgáltatott 16. századi japán kisfaluban játszódik, ahol a parasztok egy maroknyi vándorló szamurájtól remélik a segítséget.
A szegény falusiak pénzzel nem, csak napi három adag rizzsel tudnak nekik szolgálni, amiért cserébe a harcosok megtanítják nekik, hogyan védjék meg magukat a banditák támadása ellen. Az intertextualitás fura fintora, hogy a tipikus western-helyzetet japán környezetbe helyező film hat évvel később megérte saját maga western-környezetben való újjászületését.
Battle Royale
A Battle Royale formuláját, miszerint egy csapat fiatalt összezárnak egy kontrollált, ám mégis nyitott területen, hogy egymást legyilkolva, mikor már csak egyetlen túlélő maradt, a felügyelő szervek győztest hirdethessenek, Suzanne Collins Éhezők viadala című könyvei, és a sorozatból készült filmek vitték be a popkultúra köztudatába, annak ellenére, hogy mind Takami Kósun könyve, mind Fukaszaku Kindzsi 2000-es, brutális adaptációja köröket ver a mindenhonnan összelopkodott, popcornszagú fércműre.
A Legyek urát és a Schwarzenegger-féle Menekülő embert keresztező sztori a közeli jövőben játszódik: egy fikcionális távol-keleti ország diktatórikus kormánya egy kilencedikes osztály 21 fiú és ugyanennyi lány diákját gyűjti össze egy szigeten, mindenkit ellátva egy kis élelemmel, vízzel, valamint zsákbamacska-alapon valamiféle fegyverként használható tárggyal (serpenyőtől kezdve golyószóróig minden van). A 15 éves osztálytársaknak három napjuk van arra, hogy kiirtsák egymást, máskülönben ha a játék végére egynél több túlélő marad, mindannyian felrobbannak.
Szentjánosbogarak sírja
Azt hitted, hogy az Oroszlánkirálynál sírósabb rajzfilm nem létezik? Nos hát, akkor épp itt az ideje megnézni Takahata Iszao a híres Ghibli stúdiónál készített animéjét, az 1988-as Szentjánosbogarak sírját. Roger Ebert elismert kritikus szerint az azonos című novellán alapuló animációs film minden idők egyik legjobb és legerőteljesebb háborús mozija: a történet középpontjában egy Kóbe bombázása során elárvult testvérpár áll, a felelősségteljes Szeita, és kishúga, Szecukó, akik a túlélés érdekében csak egymásra számíthatnak a második világháború utolsó hónapjaiban.
Sokan háború-ellenes felhangokat fedeztek fel a filmben, ám a rendező szerint neki ilyen szándéka nem volt, csupán két testvér személyes tragédiáján keresztül kívánta bemutatni a társadalmi elszigeteltség halálos veszélyeit. Bár a történetből két élőszereplős verzió is készült, ezekkel nem érdemes foglalkozni, érzelmi töltetük meg sem közelíti Iszao filmjét.
Anyátlanok
Koreeda Hirokazu 2004-es Arany Pálma-díjas drámája az előző szívfacsaró meséhez hasonlóan igaz történeten alapszik, és szintén a cserbenhagyatottság és a gyermeki túlélőösztön köré épül. Négy kisgyerek (mindannyian más apától származó féltestvérek) boldogan él együtt labilis és részeges anyjukkal egy parányi tokiói lakásban: a gyerekek nem járnak iskolába, sőt, hármuk létezéséről még a főbérlő sem tudhat, ezért folyamatosan bujkálniuk kell előle, és természetesen a lakást sem hagyhatják el – ahova amúgy egy bőröndbe zsúfolva érkeztek meg. Egyszer csak az anyuka elmegy: egy kis pénzen és egy üzeneten kívül nem hagy maga után mást.
A gyerekek magukra maradva először saját feleslegességükkel kénytelenek szembenézni, majd pedig a nagyvilággal: közösen felépített bensőséges világuk egyszer csak összeomlik, a bajok sokasodnak, életük pedig egyre biztosabban halad a tragédia felé. A film a jómódú országban uralkodó hatalmas gazdasági egyenlőtlenség és a társadalmi elszigetelődés veszélyeire hívja fel a figyelmet, aminek autentikusságát a naturalista fényképezés és a tökéletes alakítást nyújtó gyerekszínészek teszik teljessé, egy érzelmekben gazdag, emlékezetes utazásra szólítva a nézőt.
