Néhány éve sikeres főszerkesztőként állt fel asztalától, feladta addigi életét és megannyi út során megtalált egy új, nyugodt létet, coachként és írónőkét. Kalandjairól és zarándokutjairól szóló könyveivel megannyi embernek mutatta meg: megéri bátornak lenni és változni. Sándor Anikóval beszélgettünk.
Téged korábban rádióriporterként ismertek, később színes női lapok főszerkesztője lettél, de aztán volt egy óriási fordulat az életedben, mikor teljesen új útra léptél. Hogyan történt?
Az új út valójában nem a fizikai úttal kezdődött, hanem egy belső útváltással. Egy napon elegem lett mindenből, ami az addigi életemet jellemezte, abból, hogy telnek az évek, és én folyamatosan olyasmit csinálok, amit nem szeretek, viszont kimaradt minden, amit szeretnék. Hogy egy jó egzisztenciáért cserébe olyan munkát végzek, amihez se kedvem, se energiám, legfeljebb felkészültségem van. Aztán egyszer csak azt mondta belülről valaki, hogy ebből elég, én ezt nem csinálom! Felálltam a munkahelyemen és azt mondtam, kész ennyi volt. Nem tudom mi lesz, de azt tudom mi nem lesz: az, ami eddig volt.
Merre indultál megkeresni az új életedet?
Először elmentem Buenos Airesbe tangót tanulni, majd elindultam az El Caminón, a 800 kilométeres gyalogos zarándokúton Spanyolországban. Ez utóbbi alapjaiban változtatta meg az életemet.
Egy mai fiatalnak furán hangozhat ez. Mert akkor ezek szerint kiderülhet, hogy amiért a gimnázium óta küzd, az érvényesülés és a jó egzisztencia, a sikerek, az végső soron felesleges?
Amikor én fiatal voltam, magam voltam a lázadás. Abban a rendszerben nőttem fel, amikor nem lehetett könnyedén utazni. De máig emlékszem, hogy 19 évesen láttam egy filmet, Lány az országútról, ez volt a címe. Egy fiatal lányról szólt, akinek elege lett a társadalmi elvárásokból, kiállt az országútra stoppolni. Oda ment, ahová vitték. Körülnézett a városban, ha tetszett, vállalt némi átmeneti munkát, és ameddig kedve tartotta, addig maradt, majd továbbállt. Nekem akkor ez a létforma jelentette a vágyott szabadságot. Így szerettem volna élni, de reménytelen volt. Nemcsak mert nem volt lehetőség az utazásra, hanem azért is, mert nagyon korán férjhez mentem és gyereket szültem, s ezzel egy újabb – igaz, önként vállalt – kalitkába zártam magam. Azért anyaként ennek a filmnek miniverzióját egyszer megcsináltam. Pici gyerekem volt, nagyon-nagyon fiatal voltam, és megőrültem attól, hogy mindenki megy bulizni, én meg otthon vagyok a pelenkák között, miközben persze a gyerekemet imádtam. És egyszer fellázadtam. A férjem nagyon jófej volt, megkérdezte, hány nap szabadságra van szükségem, és menjek nyugodtan ahová akarok. Én meg éltem a lehetőséggel, és ahogy a filmben láttam, kiálltam a balatoni főútra, elkezdtem stoppolni. Mit ad isten, Kertész Ákos, az író vett fel! Végigbeszélgettük az utat, aztán kitett valahol. Én meg átbuliztam az éjszakát, de hajnal felé megszólalt a lelkiismeretem: otthon van a családom, a férjem, a gyerekem, én meg itt tombolok… Irány az éjszakai országút! – akkor még nem volt olyan veszélyes, mint most – hazastoppoltam. De mire Budapest határába értünk, megvirradt, csiripeltek a madarak, én meg azt kérdeztem magamtól: „Normális vagyok? Miért jöttem haza, ha egyszer elengedtek?” Átmentem a túloldalra és visszastoppoltam Balatonra. (Nevet) Ezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem, fiatalon a legtöbbünktől még amúgy sem áll távol a lázadás, csak aztán később sajnos belesavanyodunk a megszokásba, a konvenciókba, és azt hisszük, nem lehet másképp. Pedig lehet! Nem arról van szó, hogy nem kell felkészülni az életre, hogy nem kell diplomát szerezni. A hiba akkor kezdődik, amikor az ember elhiszi, hogy az, ami a világ szemében tetszetős, ami társadalmilag elismert, az akkor is úgy kell, hogy maradjon, ha ő maga beledöglik. Amikor elhiszi, hogy kívülről mondhatják meg, hogy neki hogyan jó az élet. Ha szereztél egy diplomát, ha van egy jó állásod és fizetésed, akkor abba kell beleragadnod, akkor is, ha te attól lennél boldog, ha stoppolnál céltalanul az autóúton, mint az a lány.
Bárki megteheti, hogy az álmait válassza, és ne a józan észre hallgasson?
Előfordul, hogy amikor ilyesmiről beszélek, a közönség soraiból valaki megkérdezi: „Akinek van három gyereke, a férje elhagyta, és nincs munkája, az hogyan menjen a vágyai után? Ő hogy menjen caminózni?” Erre az a válaszom, hogy nem mindenkinek ugyanaz az útja, ami az enyém. Nem mindenki kalandozni vágyik, de mindenkinek megvan a maga caminója. Az egyetemista létben, a háromgyermekes munkanélküli családanya létben, a menedzserasszony létben, minden létformában megvannak az alternatív utak, csupán az a fontos, hogy merjen rálépni az ember.
A Caminóról szóló könyveid mind a kereszténység számára fontos helyszíneken játszódnak. Ez azt jelenti, hogy az istenhit fontos számodra, és azok számára is, akik ezekre az utakra vállalkoznak?
A Camino valóban keresztény zarándokút, de ma már legalább annyian vannak ott olyanok is, akik nem vallási indíttatásból mennek, hanem inkább önmagukat keresik. Én magam hívő vagyok, de nem vallásos. A saját imáimmal, közvetlenül kommunikálok Istennel, nem veszek igénybe közvetítőt, mint a vallás vagy az egyház. Persze mások másként csinálják, de végsősoron ugyanarról van szó: valami jobbat akarunk kihozni magunkból, s ezáltal a világból. Mindegy, hogyan nevezzük.
Van-e szabály arra, mikor induljon el valaki az úton?
Akkor, amikor úgy érzi, hogy mennie kell. Ha valaki kérdez, a praktikus dolgokat szívesen elmondom, de hogy menjen-e, azt én nem tudom megmondani. Azt egyedül ő tudja.
A kalandozásaidnak persze itt nem volt vége. Később más zarándokhelyekre is eljutottál.
Látva, hogy milyen nagy az érdeklődés a beszámolóim iránt, egy idő után már szándékosan kerestem új helyszíneket, amelyekről írhatok. Így került képbe India, igaz, ő keresett engem, nem én őt. Egy hónap alatt három különböző helyről érkezett invitálás, ezért – bár egyáltalán nem vágytam oda – úgy éreztem, valami vár ott engem, ami hívogat. Ezért aztán útra is keltem, egy barátnőmhöz, Pondicerry közelébe, ennél többet akkor nem tudtam a helyről. Ott aztán nem tartott sokáig az öröm, három nap alatt hajbakaptunk a lánnyal, így elköltöztem tőle, és csak akkor kezdtem felfedezni a helyet, ahová egy teljes hónapra utaztam. Kiderült: tudtomon és akaratomon kívül a világ egyik leghíresebb zarándokhelyén, Auroville-ben vagyok! Azon a helyen, ahová a földkerekség minden pontjáról érkeznek az emberek, és sokan haza sem mennek többé, fogva tartja őket egy különleges erő. Ennek az útnak is megvolt a maga hozadéka, Vipassana meditációt tanultam, ami megint egy másfajta szemüvegen keresztül láttaja velem a világot. Nem kell mindent megváltoztatni, elég csak szemlélődőnek lenni – ezt vallja.
Aztán jött a magyar Camino. Mindenki kérdezgette, miért mindig külföldre megyek, hiszen nálunk is vannak jó helyek. Így fújt a szél a Magyar Caminóra, ami Budapestről, a Lánchídtól indul és Lébényben a Szent Jakab templomban ér véget. Mindez épp akkor, amikor a coach – életvezetői segítő – tanulmányaimat befejeztem, s mit ad Isten: épp egy bajba jutott férfival akadtam össze az úton, akinek segítségre volt szüksége.
Azt mondják, a változást mindig az új generáció hozza. Szerinted miben legyenek mások ők, mint a te generációd?
A legfontosabb, hogy a saját életeddel kapcsolatban ne higgy senkinek, csak saját magadnak! Ne törődj azzal, mit várnak el tőled, mit gondolnak rólad, és mi a társadalmilag elfogadott. Alakítsd úgy az életedet, ahogy te jónak látod! Minden tudsz! Nálad jobban rólad senki nem tud semmit. A világ csak díszlet, te vagy a fontos benne. Csak merj hinni saját magadnak, mert te pontosan tudod, merre kell menned.
És te merre mégy tovább? Várhatunk új könyvet?
Készül egy új könyv, remélhetőleg a könyvhétre, tavaszra. Az is egy útról fog szólni. Egy tévútról.
Kanicsár Ádám András
