Sándor Anikó: “A legtöbben túlmisztifikálják a szabadságot”

Sándor Anikó néhány éve sikeres üzletasszonyként felállt íróasztalától és feladta egész addigi életét és karrierjét. Rájött, hogy az az élet, amit él, nem az élet – vagy nem az ő élete. Elutazott Argentínába tangót tanulni, találkozott a halállal Indiában és végigjárta El Caminót, hogy megtalálva saját útját, most másokon segítsen könyveivel, projektjeivel és jövőre lehet, hogy már egy alapítvánnyal. Sándor Anikóval ötödik könyve, a Magyar Camino – A magad útján megjelenésének apropóján beszélgettünk – na meg azért, mert a belőle sugárzó lelki békének már csak a közelében lenni is jó.



Az interjúiban Ön útkereső könyveknek nevezi eddigi műveit. Hányszor és meddig keresheti az ember az útját az életben? Hányszor kell elindulni?

Elég egyszer elindulni, és megtalálni a helyes irányt. Útközben persze sok leágazás van, az ember néha kicsit letér jobbra, letér balra, de ha mindig visszatalál abba az irányba, ahová szeretne eljutni, akkor minden rendben van.

Argentína, India, El Camino… Ezek az utak mind egyfelé vittek?

Az én útkeresésem nem egy úttal kezdődött, hanem egy út befejezésével. Három évvel ezelőtt otthagytam mindent, ami az addigi életemet jellemezte. Éreztem, hogy az nem a nekem való irány. Volt a fejemben néhány vágyott dolog, amelyeket azért nem tudtam megvalósítani, mert az az életforma, amit éltem, nem tette lehetővé. Egyszerűen nem volt rá időm. Úgy gondoltam, most eljött az idő, hogy bejárjam azokat a fizikai utakat, amelyekre addig nem volt lehetőségem. Elindultam a saját vágyaim irányába, és első körben Buenos Aires felé vitt az út. Az a négy hónap, amit ott tangózással töltöttem, igazolta a döntésemet. Sok feszültség, előítélet, önkorlátozás feloldódott bennem. Aztán azon gondolkodtam, milyen vágyamat valósíthatnám még meg, mielőtt kitalálom, hogyan tovább. Az El Camino lett a következő célpont, és az a zarándoklat kijelölte egy nagyon határozott irányát a további életemnek. Negyven napot gyalogoltam egy szál ruhában, egy hátizsákkal, és olyan boldog voltam, mint soha azelőtt. Megértettem, hogy nem azok az igazi értékek számomra, amiket addig annak hittem.

Hanem?

A különböző utak különféle tanulságokkal látnak el. Buenos Airesben például az életkorom volt a célkeresztben, és kaptam egy jó nagy dózis önbizalmat. Elhitették velem ott, hogy nem baj, ha az ember nem fiatal, lehet nem fiatal nőként is boldogan élni. Nálunk éppen az ellenkezőjét sulykolják a korombeli nőkbe. A következő út, az El Camino, elültette bennem azt az érzést, hogy pénz nélkül is lehet boldognak lenni. Persze nem azt akarom mondani, hogy pénz nélkül kell élni, mert a pénz jó dolog. Én is szeretném megnyerni a lottó ötöst, de már nem azért, mint régen, hogy nagyobb házam, autóm legyen, hanem mert az jut róla eszembe, hogy mennyi embernek tudnék segíteni. Ma már úgy  gondolom, hogy ha egyszer, ne adj isten, elveszítem a mindenemet, akkor se lenne vége a világnak.

A harmadik út, India, megint más szemüvegen át láttatta velem a világot. Miközben folyamatosan azon dolgozom, hogy megváltoztassam az életemet, Indiában kaptam egy olyan helyzetet, amelyről egyszerűen tudomásul kellett vennem, hogy nem lehet megváltoztatni. Ott vipassana meditációt tanultam, aminek az a lényege, hogy fogadd el a világot olyannak, amilyen, légy csak szemlélője. Persze nem állítom, hogy mostantól mindent el tudok fogadni, úgy, ahogy van, de érdekes volt megtapasztalni azt a nyugalmat, amit például, ennek hatására, akkor éreztem, amikor azt hittem, hogy zuhan a repülő, amin ülök. Nem tudok változtatni rajta, és mégsem pánikolok. Tudom azt gondolni, hogy végül is mindig kíváncsi voltam arra, milyen lesz az utolsó órám. Most lehet, hogy megtudom.

Magyar Camino - A magad útján


Honnan jöhet egy huszonegyedik századi embernek az a kurázsi, amellyel fel tud állni, és azt mondani: ennyi volt, elmegyek?

Én állítom, hogy szabadnak lenni elhatározás kérdése. Ha Ön tele van vágyakkal, amelyeket nem tud megélni, és most, miután feláll ettől az asztaltól, azt mondja, hogy oké, ettől a pillanattól kezdve mindent úgy csinálok, ahogy én jónak látom, ahogy a belső hangom diktálja, és ezt meg is teszi, akkor szabad ember! Persze vannak külső korlátok és fontos szempontok, de a legtöbben túlmisztifikálják a szabadságot. Én meg azt mondom, hogy az csupán döntés kérdése. Ha az embernek tiszta a lelkiismerete és tudja, hogy nem akar ártani másoknak, akkor nincs félnivalója, nem  tud rosszat csinálni, ha mindent a saját belátása szerint tesz, és nem hagyja korlátozni magát. Az, hogy erre a világ néha rosszul reagál, az legyen a világ problémája.

 Mennyi idősen érdemes nekivágni Caminónak? Hiszen mások a problémái egy 15, 25 vagy egy 35 éves embernek.

Akkor kell elindulni, amikor az ember belül erős vágyat érez, hogy menjen. Ez teljesen független az életkortól. Találkoztam a szüleivel tartó 13 évessel, de 81 éves nénivel is, aki minden évben megtesz 100 kilométert az Úton, ez hozzátartozik az életéhez. Gyalog, papucsban, mert neki az a kényelmes. A világ minden tájáról vannak ott emberek, Amerika, Alaszka, Dél-Amerika, Dél-Afrika, Európa összes országából. Annyi féle, amit el se lehet képzelni. Nem feltétlenül vallási indíttatásból mennek, a zarándokoknak legalább fele önmagát kereső, kérdésekre válaszokat kereső ember. Mindegy hány éves, honnan jött vagy milyen nyelvet beszél. Persze tudom, hogy nem mindenki engedheti meg magának az odautazást, még akkor sem, ha kevés pénzből is ki lehet hozni. De a magyar Camino például, „csak” 200 kilométer, a  Lánchídtól Lébényig vezet, és épp úgy a természetben visz az út, mint Spanyolországban. Ugyanúgy vannak olcsó zarándokszállások, és az egyház által is elismerten a „nagy” Camino része.

Akinek van ereje, Lébény után mehet tovább, át a határon, és Ausztriában, Wolfsthalnál rátérhet az osztrák Caminora, amely Svájcon, Franciaországon áthaladva végül csatlakozik a híres útba, az El Caminoba. Budapesttől 3200 kilométer, és idén nyáron is többen végigjárták.

Sándor Anikó - Az út ami hazavisz


 Ön sikeres nő, és volt is pénze elindulni. De mit tegyen mondjuk egy háromgyerekes, munkanélküli anya?

Mindenkinek a maga Caminóját kell bejárnia. Egyetértek azzal, hogy amit én megléptem, azt nem lépheti meg mindenki. De nem is mindenkinek ugyanazok a vágyai, nem is mindenkinek oda kell, hogy vigyen az útja, ahová az enyém visz. Mindenkinek a maga körülményei között kell megtalálni azt az irányt, amerre érdemes mennie. Egy háromgyerekes munkanélküli anyának, úgy általánosságban nem lehet okosságokat mondani, de biztos vagyok benne, hogy neki is megvan a lehetősége, a rés a pajzsán, amin be lehet engedni egy kis napfényt. Mikor megjelent az első könyvem, nagyon sok levelet kaptam, amelyekben ehhez hasonló tanácsokat kértek. „Hogy tehetném meg én is, amit te megtettél?”  „Te mit tennél az én helyemben?” Eleinte néha találkoztam emberekkel, és próbáltam segíteni nekik, bölcselkedni. De rájöttem, hogy ez így nem mehet. Egyrészt nem tudom minden szabadidőmet mások problémáival tölteni, másrészt nem vagyok guru, nem adhatok  bölcs tanácsokat. Ötleteket adhatok, de az ő életen nem az enyém, az enyém pedig nem az övé, nem biztos, hogy amit  én jónak hiszek, az számára is jó tanács.

Ám a Camino óta, mintha valaki odafentről a hónom alá nyúlt volna, minden szituációban kapok segítséget. Amikor idáig jutottam, az interneten váratlanul elém ugrott egy hirdetés, amelyben coach-oktatást ajánlottak, életvezetési segítőket képeztek. De hisz nekem pont ez hiányzik! Tanácsot adni nagy felelősség, de ha megtanulom, szakszerűen hogyan kell csinálni, akár hivatássá is tehetem! Beiratkoztam a képzésre, és iszonyú tempóban, egy nyár alatt kiképezek. Így azóta coachként is dolgozom, már szakszerűen tudok segíteni. Fontos, hogy nem beteg, vagy lelki problémákkal küszködő emberekkel foglalkozom, mert az a pszichológusok dolga, hanem azokkal az egészséges emberekkel, akik életük egy fázisában, valamilyen területen elakadtak. Mint például az imént emlegetett háromgyerekes, munkanélküli anya. Nincs szüksége orvosra, terápiára, csak egy kívülállóra, aki segít neki abban, hogy megtalálja a kérdéseire a saját válaszait, azt az irányt, amelyen elindulva megoldhatja a problémáit. Nagyon szeretem az új hivatásomat. De van egy másik tervem is.

Mi lenne az?

Hosszú idő óta kísér egy késztetés. Bántalmazott gyerekeken szeretnék segíteni. Hiszek a jelekben, és évek óta, újra és újra olyan helyzetekbe kerülök, ahol felmerül bennem az érzés, hogy nem jól van az, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek. Hogy nem igaz, hogy nem lehet tenni ellene.

Azok a tragédiák, amelyekről sajnos egyre gyakrabban hallani a médiában, a gyerekkel történt szörnyűségek mindig nagyon kiforgatnak magamból. Januárban szeretném felvenni a kapcsolatot gyerekekkel foglalkozó civil szervezetekkel és felajánlani a segítségemet. Hiszek a szavak erejében. Megpróbálok ablakokat kinyitni ezeknek a gyerekeknek, hogy meglássák, ha hisznek magukban, bármi lehet belőlük! Bántalmazott gyerekekről tervezek könyvet írni, amelyben a környezet felelősségére szeretném felhívni a figyelmet. A könyv mindenkori bevételéből pedig alapítványt szeretnék létrehozni, bántalmazott gyerekek támogatására.

Sándor Anikó


Beszéljünk végül erről a legutolsó könyvéről, a Magyar Camino – A magad útján – címűről, amely ezekben a napokban került a könyvesboltokba. Miben különbözik ez a másik caminós könyvétől?

Az eddigieknek én voltam a főszereplője, az én utazásom, tapasztalataim, gondolataim, a leszűrt konzekvenciák voltak bennük. Ez  mostani az első könyv, amely nem elsősorban rólam szól, hanem egy férfiról, akivel a magyar úton találkoztam. Pedig a magam Caminóját akartam ezúttal is járni, a magam problémáival foglalkozni, végül mégis úgy alakult, hogy a hangsúly áttevődött rá. Kiderült, hogy bajban van, segítségre van szüksége. Ugye, milyen különös! Alighogy coach lettem, a legközelebbi Caminón olyan szituációba csöppentem, ahol segítenem kellett valakinek… Mondja valaki, hogy ez véletlen! Úgyhogy ebben a könyvben egy útkereső, János történetét írtam meg.

Először voltak a könyvek, amelyek sok embernek segítettek, akár csak abban, hogy feltegyék a maguknak kérdést: mi t tehetnék én? Aztán jött a „teutad.com”, a segítő szolgáltatás, most pedig ez a gyereksegítő terv. Ezek mind a Camino eredményei?

Valószínűleg igen. Olyan érzésem van, mintha egy láthatatlan, nagy rendező elővett volna egy forgatókönyvet, és engem választott volna ki főszereplőnek a filmjéhez. Most az egyes jeleneteket forgatjuk, ide állít, oda állít, csináld ezt, tedd azt, adja ki az utasításokat. Mindent odarendel mellém, kellékeket, mellékszereplőket, helyszíneket. Igen ám, csakhogy nekem nem mutatta meg a teljes  forgatókönyvet. Egyedül ő tudja, mi lesz a film vége.

Magyar Camino
A Magyar Camino