A némafilmes érdekes filmes kísérlet, de nem egy tipikus Oscar-díjas film. A kritikák nem fanyalognak – szinte mindenki szereti, de hogy miért kapott Oscart, azt nehezebb megmagyarázni.
A mezőnyt látva tényleg nem tudjuk, mi történhetett. Az unalomig ismert, nagy befolyással rendelkező nevek – George Clooney, Brad Pitt, Steven Spielberg, Martin Scorsese, Woody Allen – mellett Michel Hazanaviciusé viszonylag új, eddig egy vígjáték és egy Lucky Luke-feldolgozás forgatókönyve van a rovásán.
Ha úgy tetszik, a papírforma mégiscsak bejött: a filmet Arany Pálmára jelölték, majd pár sikertelen rendezői illetve forgatókönyvírói jelölés után jött a sikerszéria: a forgatókönyvet és a rendezőt, Michel Hazanaviciust BAFTÁval jutalmazták. A brit díj az utóbbi időben átvette az Oscar-jósló szerepet a Golden Globe-tól, és ez itt is bejött: a legjobb film és a legjobb forgatókönyv díját nyerte. Emellett a legjobb zenét is, de ez utóbbit nem nagyon értjük…
A némafilmes a 20-as (majd a 30-as) évek stílusában készült: a film feliratai, vágása, beállításai, mind-mind pontosan tükrözik a korszak legnagyobb – és néha direkt legkisebb – mestereit. Michel Hazanavicius egyfajta tanmesét tár a néző elé. Jean Dujardin (aki George Clooney, Brad Pitt, Gary Oldman és Demián Bichir elől happolta el a díjat) egyszerre több legendás korabeli színész alakjának állít emléket. Rudolph Valentinótól, a korszak egyik legsikeresebb, leginkább rajongott némafilmes színészétől kapta a karakter a nevét. Dujardin George Valentinja olyan, mintha Valentinót gyúrták volna össze Errol Flynnel, akinek a gesztusait szinte egy az egyben másolja a filmben (és akinek karrierje viszont jóval később, a film idejének vége felé indult be). Már ez is nagy truváj: úgy állítani emléket egy korszaknak, hogy két meghatározó alakot kiemelünk belőle, de a történet és a történetmesélés módja sem sokban különbözik a némafilmek korától.
A némafilmes ugyanis nem hangosfilm. Sőt, némafilm – két rövid jelenet kivételével képi világában a műfaj minden technikai és képi sajátosságát magán hordozza. Ez a mai nézőnek idegesítő is lehet. Ludovic Bource zenéje például ugyan megnyerte a legjobbnak járó díjat, de nem véletlenül kapta a legjobb vágásnak járó Oscart, hiszen néhol terjengős, néhol nincs képhez vágva – mivel sokszor igen, a hullámzó minőség idegesítő. A film sztorija egyszerre tisztelgés a filmtörténet és a némafilm műfaja előtt. Amerikában az átmenet a némafilmből a hangosfilmbe az 1920-as évek végén következett be. Nálunk előbb lettek olyan mozik, amelyek alkalmasak voltak a vetítésre, majd 1931-ben, két évvel a világ első hangosfilmje után megszületett az első magyar alkotás, A kék bálvány is. A némafilmes ennek az átmeneti időszaknak állít emléket: George Valentin némafilmesnek jó volt, ám – amellett, hogy kezdett kiöregedni a filmes műfajból – eltúlzott gesztusai nem felelnek meg az új médiumnak. Pontosabban nem feleltek volna meg, hiszen makacsul ragaszkodik a némafilmes formához. Múlnak az évek, egyre lejjebb csúszik, miközben a plakátokon Peppy Miller, a bájos, fiatal hangosfilmes színésznő feszít, aki – haladva a némafilmes sémák mentén – titkon szerelmes George-ba. A happy end elkerülhetetlen – újra csak egy némafilmes klisé –, de addig el is kell jutni. George lecsúszása szépen vonul végig a filmen, amelynek tetőpontján kiég a lakás, és George egyetlen régi filmszalagot szorongatva készül a halálba – azt, amelyen egy próbafelvételen, sikeres időszakában Peppyvel táncol. A néző döntse el, hogy ez mennyire gejl, mindenesetre a műfaji kísérletet elismerve mondhatjuk, hogy még belefér…
Mindent összevetve nem fanyalognánk, de nem is vagyunk messzemenőkig lelkesek: A némafilmes remek stíluskísérlet, szép tisztelgés egy korszak felett, de nem feltétlenül adnánk neki Oscart. Persze jó lenne tudni, milyen alkuk és lobbik mozognak a háttérben, de egy-két év múlva – látva Dujardin vagy Hazanavicius friss filmjeit – már tudni fogjuk…
