Már egy hete beszél Budapest a Széchenyi téren kiállított szoborról. A Feltépve nevet viselő óriási installációt mindenki imádja és sokan reménykednek benne, hogy új korszak köszönt be Budapest életébe a közterületen kiállított szobrokat illetően. De ki áll az alkotás mögött és mi ihlette a különleges szobrot? Mi lesz az utóélete? És mit gondol a budapesti szoborkultúráról? Interjúk Hervé-Lóránth Ervinnel.
Milyen reakciókra számított mi kor felállította a szobrot?
Nem számítottam ekkora sikerre. Mert ezt szerintem, sikernek könyvelhetjük el. Még nem találkoztunk ellenséges hangokkal erre vonatkozólag. Azt tudtam, hogy a külföldiek sokkal fogékonyabbak és befogadóbbak lesznek, hiszen a világ számos országában vannak óriás kortárs szobrok, arra azonban nem számítottam, hogy magyar közönség is ugyanilyen nyitott és befogadó lesz. Ráadásul úgy, hogy a szobor egy műemléki környezetben lett kiállítva.
Ki szoktál járni? Figyeled az emberek reakcióit?
Minden nap ott vagyok, leülök egy-két órát és csak nézelődöm, mert kíváncsi vagyok a reakciókra. Néha beszélgetek is az ott lévőkkel.
Mit kérdeznek emberek, mikor meglátják a szobrot?
Első kérdés mindig az, hogy mi is ez? A másik kérdés, hogy miért jött ez létre ez az alkotás. A harmadik kérdés pedig az, hogy meddig marad. …mert sokan szeretnék, ha tovább maradna.
„Én azt mondom, hogy sokkal több kortárs szobrot kellene kiállítani Budapestre.”
Mi volt az inspiráció?
Ez egy elég hosszú folyamat lecsapódása, leképezése. Annak idején szerettem volna a Sziget Köztársaságban megcsinálni ezt a szobrot, magamnak el is készítettem maketten. Aztán ott, az idő rövidsége miatt nem lehetett megoldani, pedig ők is szerették volna. Eltettem a tervet, – minden művésznek vannak ilyen álmai, amiket eldugdos. Nekem is van még több ilyen hasonló szobor tervem, amiket szeretnék majd megvalósítani.
A megvalósulásnál pedig közre játszott, hogy kint voltam Stuttgartban és az ottani Balassi Intézet igazgatója, Szalay Tamás, felkért, hogy NKA támogatással készítsem el, illetve Ulm város vezetése azt mondta, hogy ezt a szobrot szeretnék Ulmban is kiállítani. Én pedig persze mondtam, hogy természetesen, miért ne. Közben tárgyalások folytak itthon az Art Markettel, ahol a három óriás törpém volt kiállítva a Millenárison, és megmutattuk nekik ezt a szobrot is. Nekik is rettenetesen tetszett, és azt mondták ők elintézik az engedélyeztetését.
Ami egy kiemelt központi helyszín. Említetted, hogy ekkora sikerre nem számítottál, viszont egyfajta félelem azért nem volt benned, hogy az emberek felháborodnak egy ilyen dühös arcon?
Ezen nem gondolkoztam el. Talán saját lelkesedésem, “elvakultságom” okán ez nem volt akkora kérdés. Dán Bernadette kurátor találta ki, hogy ezen a helyen legyen, ő szerette volna, ha centrális központi helyre kerül az alkotásom, nem a külvárosba. Meglepődtünk is, hogy a Főváros ezt milyen nagyon gyorsan engedélyezte. Konkrétan tetszik nekik is.
„A célom az volt, hogy megmutassam az embereknek, hogy a kortárs alkotások is szerves részei lehetnek egy városnak, beépülhetnek abba.”
Úgy hallottam vándorolni is fog ez a szobor.
Budapest után Ulm lesz az elsődleges helyszín, október 23-án fel is építjük ott. Az ottani város vezetés, magyar-német barátságra való tekintettel, és Magyarország felé való tiszteletből a nemzeti ünnepünkre szeretné leleplezni.
Másfajta fogadtatást vársz külföldön?
Ott is egy bizottság döntötte el, hogy megépülhet-e. Az ulmi múzeumnak az igazgatója Herr Grass konkrétan azt mondta, hogy ezt azonnal ki kell tennünk. de a főépítésznek és a Donau center vezetőjének is azonnal megragadta a fantáziáját. Eredetileg szerették volna, ha múzeumhoz kerülne, de ott nem lett volna megfelelő helye, ezért az egyik legpopulárisabb helyre kerül majd, a Duna partra, a várfal elé.
„Hogy elégedett vagyok-e Budapest szoborkultúrájával? Nem.”
Mi a célod ezzel a szoborral?
Magyarország első ilyen jellegű kortárs szobra került ki Budapestre. Most ugye nem a szentendrei kortárs művészetekről beszélek a nyolcvanas évekből. Azt gondolom, hogy ez egy valóban kortárs művészeti alkotás, méghozzá óriási méretben. A célom az volt, hogy megmutassam az embereknek, hogy a kortárs alkotások is szerves részei lehetnek egy városnak, beépülhetnek abba.
Tervbe van véve, hogy decemberben pár helyen bevillantunk még egy-két ilyen szobrot.
Jelenleg van egy szobrom Berlinben, egy 13 méteres a Gorkij Színháznál. Ez volt az egyik gerjesztő ereje, generátora ennek az egésznek. Illetve érdeklődik Graz, és most folynak a megbeszélések Moszkvával, hogy ott is szeretnének jövőre egy hasonló óriás szobrot. Bécsbe is szeretnék nagyon elmenni, tehát azt gondolom, van jövőképe ennek.
Alapvetően milyennek tartod Budapest szoborkultúráját?
Hogy elégedett vagyok-e Budapest szoborkultúrájával? Nem. Szerintem más irányba halad a köztéri szobrászat, mint amit a jelen kor művészete diktál. Nem is beszéljünk ezekről a bronz emberpalántákról, az aranyos kis csendőrről vagy éppen a Columbóról, aki nem is Columbo.
Én azt mondom, hogy sokkal több kortárs szobrot kellene kiállítani Budapestre. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak a turisták imádnák, mint ezt a szobrot, de város lakók is. Merjünk alkotni! Például az én esetemben ez a szobor most egy szürke visszafogott színvilágot képvisel, mivel a földből jön ki, így egy természet közeli színt kellett alkalmaznom. De a következő szobraim pink, bugyikék vagy citromsárgák lesznek, hogy kiemelkedjenek a közegből. Európában teljesen megszokott az, hogy ilyen erős kontraszt van egy klasszicizáló épülettel, és hogy a történeti belvárosban egy modern szobor is elfér.
