Manapság, ha valaki kiejti a száján a „különleges effekt” kifejezést, rögtön mindenkinek a pixelhalomból felépített, olykor hihető (Pacific Rim, Pi élete), legtöbb esetben azonban vérciki (Legenda vagyok, Macskanő, Skorpiókirály) CGI jut eszébe. Pedig, lévén a filmkészítés már több mint száz éves múltra tekint vissza, léteztek effektek jóval a számítógép feltalálása előtt is – és nem kis részük sokkal nagyobb hatással volt mind a nézőkre, mind a film fejlődésére – mint például az Avatar.
Kezdetnek jó ha megemlékszünk a tényről, hogy a 19. század népére már pusztán az hatással volt, hogy a képek megmozdultak. Mind hallottunk már arról a néhány tucat emberről, akik egy kis teremben összezsúfolódva először lehettek szemtanúi a mozgókép csodájának. Ahogyan a közeledő gőzmozdony egyre inkább kezdte betölteni a vásznat, úgy nőtt a közönség körében az általános zavar és rémület. Számukra ez a pár másodpercnyi képsorozat azonban nem pusztán a tudomány és a kreativitás házasságából sarjadó különleges effekt volt – inkább egy csoda.
Az első „hagyományos” különleges effektek a francia Georges Mélies nevéhez fűződnek, aki mint tapasztalt színházi ember és gyakorlott illuzionista, az ujjából rázta ki az újabbnál újabb trükköket. Olyan úttörő technikák tulajdoníthatóak neki, mint például a stop-trükk: csak a kamera által vett tárgyat kell a kamera kikapcsolt állapotában elmozdítani, aztán a kamerát visszakapcsolni – az így kapott tekercset lejátszva pedig rögtön úgy tűnik, mintha a tárgy köddé vált volna. Legtöbb filmes mutatványa kiállta az idő próbáját, és még ma is ámulatba ejti nézőit. Elég az Utazás a Holdba és a Gumifejű ember című kisfilmjeit megnézni, és képtelenség, hogy valakit ne fogjon el a gyermekien őszinte csodálat.
http://youtu.be/_FrdVdKlxUk
A következő nagy lépést a különleges effektek birodalmában Fritz Lang 1927-es mesterműve, a Metropolis hozta el. Lang műve – mely korának legdrágább alkotása volt, és egyben az első egész estés science-fiction is – hatalmas mennyiségű miniatűrt használt fel utópisztikus világának életre keltéséhez, valamint innovatív módon alkalmazta a komplex kompozitok (több, külön felvett képet egymásra helyezve egy új képet eredményező módszer) és a matt festmények együttesét. A legfontosabb újítás azonban Eugen Schüfftan, a film operatőrjének nevéhez fűződik: ő találta fel ugyanis azt a folyamatot, amely során tükrök segítségével azt a látszatot lehet kelteni, mintha a színészek a miniatűr díszleteken mozognának. A Schüfftan-eljárás a bluescreen effect legkorábbi őse.
http://youtu.be/h0AlrH_K7Ko
Mielőtt meglovagolnánk az innovációk újabb hullámát, mely a hatvanas években indult meg a filmipar homokos partjai felé, időzzünk el egy kicsit a francia Jean Cocteau munkáinál. Cocteau géniusza ugyanis olyan képeket hozott a mozik világába, melyek addig csak mesekönyvekben és fantázia regényekben léteztek. 1946-os filmje, a Szép és a Szörnyeteg a híres tündérmese sokkal érettebb feldolgozása – tehát nagyon távol van a klasszikus Disney változattól is. Az effektek, melyeket Cocteau a szörnyeteg átváltozásához, az égő levelek ékszerré változtatásához, vagy éppen a hősnő lebegtetéséhez használ mind kiváló példái az emberi találékonyságnak és a filmben rejlő lehetőségek végtelen nagy számának – hogy a fordított sorrendben lejátszott jelenetek bravúrjáról már ne is beszéljek. Az 1949-es Orfeuszban Cocteau egész trükktárát felhasználja ahhoz, hogy Orfeusszal együtt a nézőt is oda-vissza vezesse az élők világából a halál birodalmába.
A negyvenes és ötvenes évek speciális effektjeinek másik nagy alakja az amerikai Ray Harryhausen volt. A stop-motion technikával készült jelenetei és odaadó részletességgel kidolgozott miniatűr szörnyei minden általa jegyzett filmet egyszerre tettek picit nevetségessé és ugyanakkor nagyon szerethetővé is. Az 1981-es Titánok harca volt az utolsó nagyjátékfilm, amely trükkjeit ő csinálta volna, és annak ellenére, hogy a nyolcvanas években már a számítógépek korát élték a filmesek is, ez a több, mint harminc éves film még így is köröket ver 2010-es azonos című remake-jére.
Eme kis kitérő után vegyük fel ott a fonalat, ahol a Metropolisnál elhagytuk: a sci-fi műfajánál. A hatvanas években, a hidegháború legforróbb évtizedében, hatalmas kereslet volt a science-fiction filmekr, hiszen a földönkívüli támadók kiváló helyettesítőnek bizonyultak a gonosz szovjetek számára. A korszak legfontosabb különleges effektusai azonban nem egy ilyen inváziós B kategóriás filmhez kötődnek, hanem Stanley Kubrick klasszikusához. A 2001: Űrodüsszeiának minden oka megvan rá, hogy korának legelképesztőbb trükkjeit használja, hiszen nem csak hogy az emberiség evolúciójának teljes időszakát felöleli, de egy mesterséges intelligenciával rendelkező számítógépet tesz meg főgonoszul, egy keringő űrhajóban fejjel-lefelé sétálgató embereket szerepeltet, meghökkentően valóságosan ábrázolja a mesterséges gravitációt, és még egy több perces pszichedelikus jelenetet is tartalmaz, amely időn és téren kívül helyezi a cselekményt. Kubrick a hatalmas afrikai táj szemléltetéséhez front projectiont használt (a green screen technika előfutára), az űrhajó külső képeihez miniatűröket, az űrben repkedő asztronautákhoz pedig drótokat. Persze nem minden ámítás! A Discovery belsejében játszódó jelenetekhez Kubrick tényleg megépítette a centrifuga alakú űrhajót.
A Kubrick által lefektetett alapokra egy szűk évtizeddel később George Lucas kezdett el építkezni. A Star Wars trilógia megannyi földönkívülije, űrcsatája, fénykardja, felrobbantott bolygója, pittyegő droidja és kettős naplementéje speciális effektusok nélkül létre se jöhetett volna. Az újdonság a Star Warsszal kapcsolatban, hogy minden fantasztikus eleme olyan részletességgel és odafigyeléssel van kidolgozva, hogy az emberben fel sem merül, hogy nem ténylegesen létező dolgokat lát. Az viszont mégis elég szomorú, hogy Jabba báb-alakja sokkal hihetőbb, mint az új trilógiában szerepeltetett, számítógéppel megalkotott változata. De a szomorúság állapotához elég az is, ha megnézzük ezt a jelenetet a felújított Jedi visszatérből…
http://youtu.be/PiDRgDmXGi4
A Disney 1982-ben rukkolt elő a Tronnal, mely az első olyan film, ami nagyrészt számítógépen megtervezett képekből állt – ez persze érthető is, hiszen a mozi háromnegyede egy mainframe számítógép belsejében játszódik, ahol a főszereplő Flynnek többek között vírusokkal és más egyéb rosszindulatú programokkal kell megküzdenie.
A Tron után a CGI-vonat pedig már meg sem állt: először James Cameron kápráztatta el a nézőket folyékony halmazállapotú robotjával a Terminátor 2-ben, aztán Steven Spielberg keltett életre robotok és számítógépek segítségével 65 millió éve kihalt lényeket a Jurassic Parkban, 1995-ben pedig elérkeztünk az első egész estés animációs filmig is, a Toy Story képében. 1999-ben a Mátrix effektjei jelentették a technika csúcsát, 2009-ben pedig az Avatar vitt el minket egy messzi-messzi naprendszerbe.
http://youtu.be/KNrSNcaYiZg
A különleges effektusokért felelős szakemberek évről évre egyre jobban elképesztenek minket kreativitásukkal, a munkájukba vitt lelkesedésükkel, és azzal a realisztikus hatással, amelyeket nekik köszönhetően a legmeseszerűbb film is képes elérni. És mégis, az év elején becsődölt az a csapat, amelyik a Pi élete lenyűgöző látványát adta nekünk. Szomorú látni, hogy a hollywoodi óriások pontosan azokra az emberekre nem figyelnek oda, akiknek köszönhetően a több-százmillió dolláros produkcióik – mint az Avengers vagy a Vasember 3 – mit sem érnének. Mindenesetre reménykedjünk benne, hogy a különleges effektek és a nézők elkápráztatásának hagyományát még hosszú ideig folytatni fogják!