Ismerünk fiatal és tehetséges magyar designereket, akiket meg kell ismernie a világnak, de támogatás és pénz hiányában nehezen jutnak el a fontos nemzetközi vásárokra. De ismerünk-e olyanokat, akik pont nekik és pont ebben szeretnének segíteni? A HUBA ötletgazdájával, Tóth Boglárkával beszélgettünk.
Mikor, hogyan és miért kapcsolódtatok be a hazai design-vérkeringésbe?
Tavaly azért alapítottam a HUBA DESIGN-t, hogy külföldi bemutatkozási lehetőséget biztosítsak hazai designereknek olyan saját szervezésű kiállítás és vásár keretében, amely a művészek számára magyar viszonyokhoz képest megfizethető. Régóta hallom iparművész barátaimtól, hogy a magyar piac szűkösségét és zártságát fel kellene oldani új piacok keresésével, és magam is megtapasztaltam, hogy milyen sokat jelent a rendszeres külföldi megjelenés, amikor galériában dolgoztam. Probléma azonban a hiányzó ipar is, amelynek gyorsan és mennyiségileg is ki kéne tudni szolgálnia a megrendelésre dolgozó tervezőket. A dolog nagyon összetett, én az új piac keresése oldalról próbálkozom – ha lesznek megrendelések, valószínűleg beindulnak a kiszolgáló egységek is. A kezdeményezésem külföldre irányul, így nem érzem, hogy különösebben bekapcsolódtam volna a hazai design világába, én épphogy a hazai designt próbálom a nemzetközi designba bekapcsolni, és ennek még nagyon az elején vagyunk.
Tavaly a London Design Week keretén belül közel harminc magyar tervezőt mutattatok be. A networkingen túl miben segítette ez a tervezőket, konkrét értékesítés is történt? Mennyire (lehet) elismert a magyar design egy ilyen neves világvásáron?
Először mindig nehéz megjelenni egy olyan piacon, ahol nagyon erős a verseny, idő kell ahhoz, hogy kitapasztaljuk, mik a trendek és hogyan lehet felkelteni az érdeklődést – ilyen szempontból London hihetetlenül jó iskola. Ezért az én célom elsősorban az volt a tavalyi megjelenéssel, hogy egyáltalán kijussanak művészek erre a rendezvényre, és személyesen felfedezzék maguknak: tájékozódjanak, inspirálódjanak, kössenek ismeretségeket a nemzetközi design képviselőivel, ezért azt is lehetővé tettem, hogy bejussanak meghatározó vásárokra (pl 100% Design, Tent London Origin). Nem véletlenül kardoskodtam amellett, hogy személyesen kiutazzanak a tervezők, ne csak tárgyat küldjenek, mint ahogy hallottam, hogy ez a bevett szokás külföldi vásárok esetén. Arról nem is beszélve, hogy az adott designer jelenléte mennyit segít az értékesítésben – nem titok, hogy ezen a téren is van mit tanulni, fejlődni (hogyan fér meg egymás mellett az alkotói és az értékesítői szemlélet). A magyar designról Londonban szinte semmit nem tudnak, valahol a Rubik kockánál hagytuk el a nemzetközi közönséget, a divat világában találunk inkább ismert és keresett magyar brandeket.
Rengeteg új hazai designerről, képző- és iparművészről hallani mostanában. Ki és milyen szempontok alapján választja ki a tagokat és az esetleges későbbi kiállítókat nálatok? Milyen viszonyban állnak a szakmai és az eladhatósági kritériumok?
Szeretném, ha a hazai iparművészet teljes területét lefednénk a HUBA-val, és minél több fiatal jutna lehetőséghez a külföldi bemutatkozásra és a nemzetközi tapasztalatcserére – tény, hogy a tervezők általánosságban nincsenek felkészülve a nemzetközi megmérettetésre, ebben akar segíteni a HUBA. Kiválasztásukkor elsősorban végzett iparművész barátaimra, galériatulajdonosokra hallgatok, de természetesen nagy érdeklődéssel figyelem a WAMP valamint a KREATIMM kiállításait is, és igyekszem nagyon széles mederből meríteni. A londoni kiállításunkon három olyan művész is volt, akit egyúttal bezsűriztek a London design Festival legrangosabb szakmai seregszemléjére, a 100% Design-ra is. Az én vállalásom a HUBA-val az, hogy lehetőséget adjak művészeknek a megmutatkozásra nemzetközi színtéren, az eladhatóságot azonban nem szavatolhatom, ez nem az én feladatom.
Nemrég a creativeselector.hu-n is kerestetek támogatókat a Vienna Fair-en való helyszíni megjelenéshez. A közösségi finanszírozás szintén egy friss vállalkozás nálunk. Milyen sikerrel zárult ez a projekt számotokra? Hiszen ebben a formában?
A bécsi projekt nem valósult meg, mert a helyszínnel az utolsó pillanatban komoly problémák akadtak, de addigra már a spot elkészült, és elindult a selector gyűjtés is – ekkor jött a képbe London, ahol nagy meglepetésemre még olcsóbban is tudtunk kiállítóhelyhez jutni. Így a közösségi finanszírozás kérdésére a design tour esetében tudok csak válaszolni: nem sikerült ezen a fórumon jelentős pénzt gyűjteni, ennek oka valószínűleg a projekt erősen Budapest centrikus és rétegkult jellege, viszont személyesen sikerült megegyezni a bolttulajdonosokkal, hogy beszálljanak a szóróanyagok díjába, és engedményt is adjanak a vendégeknek, így a célunkat bár más úton, de elértük.
Azt írjátok a missziós céljaitok között, hogy a magyar designerek külföldi bemutatkozását szeretnétek segíteni. Ez részben állami „feladat” is, hiszen a „hungarikumok” promóciójáról éppen e hetekben született új törvényi szabályozás. Hogyan viszonyulnak az állami keretek a tietekhez hasonló magánkezdeményezésekhez?
Az állami támogatásról annyit, hogy a napokban a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériummal talán összejön egy együttműködés a pozitív országimázs okán (jelen leszünk pl. az I. Országimázs konferencián is), de félreértés ne essék, ez nem anyagi együttműködést jelent, hanem támogatóit, amelyre az állami cégek nagyrészt presztízsből adakoznak. Azt, hogy ez egy járható finanszírozási út, nemrég a Fiatal Vállalkozók Országos Szövetsége által szervezett vállalkozónői fórumon tudtam meg egy állami cég szponzorációs képviselőjétől. Mivel én hosszú távban gondolkodom, szeretném, ha szponzorokkal elérnénk, hogy legalább egy meghatározó nemzetközi design fesztiválon – jelen esetben a londonin – rendszeresen jelen lehessünk. Ugyanakkor az iparművészet pont az az ága a művészetnek, amely funkcionalitását tekintve inkább eladható, mint a képzőművészet, így joggal várják el tőle, hogy profitábilis legyen. Magyarország kicsi piac, és a kereslet enyhén szólva nem erre a szegmensre fókuszál. Muszáj tehát elindulni azon az úton, hogy külföldön találjuk meg a megrendelő vevőkört – ennek a visszatérő külföldi jelenlét az egyik legfontosabb tényezője.
Elindítottátok a Budapest Design Tourt, amely különböző kisebb, talán egyelőre kevésbé ismert boltokba, műhelyekbe viszi el az erre fogékony látogatót. Csak turistáknak szól ez a program, vagy nyitott a szakmai, illetve a magyar közönség számára is?
A túra próbaútján egy kb. 12 fős vegyes társasággal, külföldiekkel és magyarokkal egyaránt igyekeztünk felmérni, hogy mi a középút a szakmai és a közönségnek szóló információk erdejében, ebben a jövőben majd természetesen mindig kidomborítható lesz az egyik vagy a másik érdeklődési körnek megfelelő elem. Elsősorban az itt élő külföldieket és az idelátogató turistákat szeretnénk megtalálni ezzel a kezdeményezéssel, de ha van rá igény, a magyar közönségnek is éppúgy megmutatjuk, hogy hol tart ma a hazai design, és főleg hogy hol találkozhatnak vele.
Az idegenvezetők régen is elvitték egy-egy boltba a turistákat, elsősorban vásárlás céljából, amiért a boltok részesedést, vagy fix összeget fizettek az idegenvezetőnek. Nálatok ez miként működik?
Az IU Design képvieslőjével, Buk Antóniával úgy gondolkodtunk, hogy a boltok tegyenek engedményt vásárlás esetén a vendégeinknek, és a túra idegenvezetői a kísért vendégektől, nem pedig a boltoktól kapják a bevételt. Az volt a cél, hogy a boltok forgalmát és ezzel az egyes művészek bevételét is növeljük, ne pedig elvegyünk tőlük. Tudjuk, és ez is egy probléma, hogy a boltok bizományba veszik át a művészek munkáit, és csak akkor jut egy-egy művész bevételhez, ha a tárgy eladásra került.
Bemutatnád pár szóban azokat a boltokat, tervezőket és műhelyeket, amelyek valamiért különlegesek számodra, és a turistáknak illetve akár a helyieknek is feltétlenül meg kell ismerniük, ha Budapesten járnak, élnek?
Túránkhoz eddig hét design bolt, egy galéria és két műhely csatlakozott – mindegyiket szeretni lehet valamiért, jellemzően a Retrockot és a MONO-t az élvonalba tartozó magyar tervezők öltözékeiért és kiegészítőikért, az Eventuell galériát az enteriőr-, ezen belül is a textil designért, valamint a különleges ékszereiért, a Rododendron egy kellemes vegyesfelvágott mindezekből, a Cukorka és Insitu a gasztronómia és a design meglepő találkozása, csakúgy mint a londoni díjnyertes Rózsavölgyi csokoládébolt. A Lollipop factory egy izgalmas kakukktojás, mert annak a példája, hogyan lehet nem a szakmára felkészítő iskolát végezve is olyan designt alkotni, amely sikeres (pl. a Balkan tango brand). A grafikákban erős Printa galériában és műhelyben az alkotás örömét élhetjük át szitanyomás közben, miközben az okos árukapcsolás jegyében egy kávét vagy teát is elfogyaszthatunk. A Black Box már a nevében jelzi, hogy nem tudhatod, mit találsz benne, de az biztos, hogy különleges lesz. Sétánk végén pedig a Design Terminál épülete emlékeztet bennünket arra, hogy mindent a bauhausnak köszönhetünk (remélhetőleg éppen lesz is benne kiállítás, amikor vendégeket viszünk). Látni kell azonban, hogy nemzetközi árkategóriában a magyar design hihetelenül olcsó – ez az ismertség hiányát jelzi. A megbecsültséghez kell a rendszeres nemzetközi jelenlét, ez fogja az árat is feljebb tornászni, de pozitívan visszahat majd a minőségre is.
