Kölcsönvett férj, vakszex egy ismeretlennel és a monogámia édes terhe: mindez megjelenik Emmanuel Mouret francia rendező új romantikus vígjátékában.
Valahányszor szerelembe esünk, zene csendül a fülünkben – állítja Emmanuel Mouret rendező, és ezt alátámasztandó valamiféle furcsa szerelmi szimfóniaként filmre is vitte a jelenséget. A szerelem művészetének (L’art d’aimer) dramaturgiája nyomokban kissé a mára etalonná vált romantikus vígjátékra, az Igazából szerelemre emlékeztet, persze azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy magán viseli a francia szerelmi komédiák legjellegzetesebb és legszerethetőbb vonásait.
A mozaikszerűen egymás után sorjázó rövidke, de annál velősebb történettöredékek egy-egy vicces vagy éppen tragikus (olykor mindkettő) élethelyzetbe engednek bepillantást: röpke pár perc alatt a szerelmi civódások és reménytelen vágyakozások sűrűjében találjuk magunkat. A rövidebb-hosszabb jelenetek ugyan fokozatosan építkeznek, mégis viszonylag rövid idő alatt jutunk el az alaphelyzet bemutatásától a bizarr szituációk csúcspontjáig. A középkorú férfi (François Cluzet) és új bombázó szomszédja (Frédérique Bel) között zajló már-már abszurdba hajló macska-egér játék például vissza-visszatér – hiszen egy nő meghódításához idő kell –, a férfiakkal szemben ellenállhatatlan vonzódást érző feleség és kétségbeesett férje viszont egy pár percbe sűrített történettel is nagyot üt.
Akárcsak a már említett amerikai filmben, a karakterek itt is fel-felbukkannak egymás sztorijában, így adva egy laza, mégis követhető keretet a mozinak, persze a szerelem, mint olyan, ezt egyébként is megteszi helyettük. A kis etűdök között olykor egy-egy frappáns, az adott élethelyzetet remekül summázó idézet is feltűnik, ha nem is éppen a némafilmekben megszokott nélkülözhetetlen funkcióval, mégis arra emlékeztetve.
Azt, hogy a szerelem művészet, nem csak az időről időre az egyes szereplőkhöz, helyzetekhez társuló zenedarabok érzékeltetik, hanem a különböző korosztályok mindennapi vívódásainak felvázolása is. Ennek a művészetnek az elsajátításához egy élet is kevés: jól bizonyítja ezt az a két őrülten szerelmes fiatal, akik azzal a gondolattal küzdenek, hogy a monogámia vállalásával élményektől, izgalmaktól fosztják meg magukat, de az idősebb korosztályok morbid helyzetei sem azt mutatják, hogy a korral ez a „mesterség” maradéktalanul elsajátítható lenne. Akárcsak más művészeti ágakban: ezt is mindenki másképp csinálja – olykor az egy párt alkotók is –, de éppen ettől szép.
A film forgatókönyvéért a tavalyi Montréal World Filmfesztiválon díjat nyert Emmanuel Mouret a tőle megszokott könnyedséggel és szerethető humorral közelít a témához, így a sztorikat egyszerre érezzük valósnak és szürreálisnak. A férfi-nő barátság klasszikus kérdése például jócskán kifordítva jelenik meg Amélie (Judith Godrèche) és Boris (Laurent Stocker) esetében, amikor a férfi azt kéri a mindenáron jótékonykodni vágyó barátnőjétől, hogy férjezett nő létére feküdjön le vele. Ez önmagában még nem is lenne annyira meglepő, de amikor Amélie hosszas vívódás után úgy dönt, hogy kizárólag egy besötétített hotelszobában, egy darab szó elhangzása nélkül hajlandó erre, az események meglepő fordulatot vesznek.
A külsőségek vs. közös hullámhossz szintén gyakori téma a mindennapokban, így ez sem marad ki a szórásból. A szerelmen túl pedig mi más is állhatna a középpontban, mint a szexualitás: gátlás és gátlástalanság, vágy és visszakozás helyenként kissé sarkítva ugyan, de égető aktualitással jelenik meg. Mert mi van akkor, ha a barátnőd felajánlja a férjét, hogy kissé felturbózd a szexuális életed? Vagy akkor, ha magad sem tudod, hogy elfogadd-e a téged ostromló férfi közeledését, miközben még le sem zártad életed első igazán komoly kapcsolatát? Ha válaszokat nem is, kérdéseket és sajátos megoldásokat azért bőven kapunk a filmtől – Párizs csak a ráadás.
This cookie policy has been created and updated by the Cookie Consent Tool.