A keddi nap nem lesz a kedvencem: úgy látszik, így a félidőnél fárad el a POSZT. Panaszkodás és nem túl jó előadások kapták a főszerepet…
Délelőtt a szakmai beszélgetések helyett magáról a szakmáról: a színházi fesztiválokról szólt a diskurzus, mégpedig arról, hogy milyen is az, amikor az embernek el kell döntenie, hogy várjon-e NKA- vagy állami támogatásra, vagy jöhet a „pénzszerzéses variáció”, ahogy azt az egyik résztvevő megfogalmazta. A gyulai, a kisvárdai, a szegedi fesztiválok igazgatói, a debreceni DESZKA, az Ördögkatlan, a kaposvári gyerekszínházi biennálé vezetője és a kolozsvári teátrum feje több mint két és fél órán keresztül kesergett a pénz hiánya felett, majd mondták el, hogy ez nem megoldás, új utakat kell keresni, és bár évek óta ülnek le beszélgetni hasonló összeállításban ugyanebben a témában, és csak abban tudtak megegyezni, hogy nincs pénz, de beláthatatlan, hogy mikor lesz egyáltalán. Volt, aki szerint nem lehet várni, hogy majd az állam segít, minden fesztivál álljon a saját lábára, mások azon sztorizgattak, hogy tavaly az adott fesztivál nyitónapja után derült ki, hogy megkapják a támogatást vagy sem. Szó esett a jegybevételek csökkentéséről, de arról is, hogy a közönség inkább az ingyen bulvár felé fordul… A végső konklúzió: „Valahol van pénz, de nem lehet tudni, hogy hol…”
Délután Borbély Szilárd újabb darabjáról bizonyosodott be, hogy vagy én vagyok a hülye, és zseniális, vagy tényleg nem sikerült épkézláb szöveget összehozni. A tavalyi Az olaszliszkai után a felolvasószínházi előadások sorában most a Szól a kakas már következett, amely egy purim-játék története, viccesnek szánt sztorikkal, haszid és magyar (nép)mesékkel. A felvezető szerint a rendező, Kárpáti Péter besegített kicsit – lévén maga is drámaíró és nem kevés produkció dramaturgja –, így az elviselhető tartományba tolta a szöveget, az előadás is segített rajta valamicskét, de zavarosságán, „egyfenekűségén” nem tud változtatni. Tét, igazi konfliktus nélkül nincs előadás, és persze kérdés, hogy valódi cselekmény nélkül egyáltalán érdemes-e színpadra tenni egy drámát.
Ahogy a délután estébe hajlik, kezdődik a Vágyvillamos a nagyszínházban. A Radnóti Színház Zsótér Sándor rendezésében és részben saját fordításában játssza Tennessee Williams darabját – nem véletlenül nem az eredeti, A vágy villamosa címen. Van ebben a szövegben Alföld, Blanche magyartanár, beszél magyarul, és sorolhatnánk még. Persze nem ilyen egyszerű a dolog: sokkal érdekesebb, hogy ki érdeki Zsótért ebben az általánosan ismert történetben. Nyilvánvalóan Blanche, ezt a legtöbb rendező megteszi, ám Zsótér nem veszteget túl sok időt arra, hogy a Stanley-szálat kibontsa. Balnche-t nem érdekli különösebben húga férje, sokkal inkább a saját sorsa, saját meséi, és az álomvilág, amelyet segítségükkel maga köré teremthet. Zsótér kifordítja a történetet, saját képére alakítgatja: nincs szüksége erős férfiakra ahhoz, hogy elmesélje, mit gondol a klasszikus darabról. Kováts Adél kezébe teszi le a darab sorsát: az ő kondícióján, néha szánnivalóan őszinte, lecsupaszított játékmódján múlik az, hogy jó vagy rossz szájízzel távozunk a színházból. Ezen az estén megrendülve távozik színész és néző egyaránt. Zsigerien ösztönös, lehengerlően emberi, a civilségig átélt, olyannyira, hogy valószínűleg nem véletlenül aggódnak többen is a nézőtéren a színésznőért. Nehéz ebben az esetben elválasztani a színésznőt a karaktertől, és láthatóan nem csak nekünk.
Az este második előadása a kecskemétiek Bánk bánja. Ha nem olvastuk volna az előzetes ismertetőket, azt gondolhatnánk, hogy Bagó Bertalan szórakozik velünk. A darab végéről átrángatott prológban a klasszikus, operai pózokban álló színészek citálják az utolsó jelenetet: Gertrudis halála nevetséges, röcögtetős színházi hagyományok szerint játszva elevenedik meg, ahogy azt köll, mert magyarul játszani így köll. A hangszórókból Erkel operájának nagyzenekari betétjei hallatszanak, a tű meg-megugrik a karcos lemezen, aztán – miután már kiröhögtük magunkat – elkezdődik a valódi előadás.
A formával semmi baj nem lenne, de a rendező mintha menet közben feladta volna a küzdelmet a pöszeség és más beszédhibák ellen, azt a törekvést pedig végképp, hogy színészeiből valódi alakítást csikarjon ki. Viszont ha egy Bánk bán címszereplője nem képes tartalommal megtölteni a karaktert, akkor az egész – egyébként nagyszerű – koncepció kártyavárként omlik össze. Pál Attilának nem sok őszinte pillanata van ezen az estén. Olyan, mintha a – nem túl egyszerű – díszletben való mozgás vette volna el az erejét. Olyan az egész, mint egy rendelkező próba, vagy egy bejárás, amikor a színész mondja a szöveget, de az egész csak a mozgásokról szól, így sem megfelelően hangsúlyozni, sem más színészi eszközöket használni nem kellene. Így aztán a negatív figurák – sőt, mellékszereplők – mentik az előadást és hozzák fel az unalomból a tűrhető kategóriáig, bár ez nem feltétlenül a cél egy előadás létrehozásánál. És persze az aktualizálást is kezd passzé lenni. Azon túl, hogy a színészek egy érdekes díszletben téblábolnak, amelynek falai gumiszalagokból állnak, nem nagyon történnek meg a helyzetek a színészek között. Az pedig, hogy mindenki valami bálra öltözik, a nők – még az udvarhölgyek is – nagyestélyiben grasszálnak, Tiborc kivételével pedig a férfiak haskötős frakkban botorkálnak ide-oda, nem feltétlenül elég a mai kor felidézéséhez. Az előadás nyelvezete – természetesen – mai, de ha nem tud érvényesen megszólalni a színpadon, akkor teljesen felesleges próbálkozás…
Fotók:
Vágyvillamos: Kálmándy Ferenc
Bánk bán: Walter Péter
