Karlik Cintiával, a Budapest Pride egyik főszervezőjével beszélgettünk a fesztivál céljairól, és arról, hogy milyen is ma Budapesten melegnek lenni.
– Hogyan változott a Pride az évek során?
– Egyre láthatóbb esemény lett, több támogatóval, résztvevővel és önkéntessel. Van, aki a felvonuláson jelenlétével támogat minket, mások, például a nagykövetségek támogatónyilatkozatokat adnak ki rólunk és egyre több a sajtómegjelenésünk is.
– Miben másabb az idei Pride?
– Az idei szlogenünk a „Velünk teljes”. Arra szeretnénk felhívni az emberek figyelmét, hogy hiába kezel minket sok közösség és a kormány másodrendű állampolgárként, a társadalom csak velünk együtt teljes, csak együttes erővel tudunk elérni bármi.
– Milyen célkitűzésekkel rendezitek meg idén az eseményt?
– Tavaly azt éreztük, hogy annak a hatalmas, 20.000 fős tömegnek, amely megjelent a Pride-on, motiválnia kell bennünket, szervezőket. Ezért elindítottunk egy kérdőívet, melyben azt kérdezzük meg az LMBTQ, vagyis leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queerközösségtől, hogy mi zavarja őket leginkább a mai magyar társadalomban, mit tartanak a legnagyobb problémának. Szeretnénk egy megfogható, könnyen értelmezhető célt kitűzni magunk elé, amiért küzdeni tudunk.
– Mi derült ki a felmérésből? Mi okozza a legnagyobb problémát a magyar LMBTQ társaságnak?
– Az eddigi válaszok alapján a sértő és megalázó politikai közbeszéd és a kirekesztő családfogalom a legfájóbb pont számukra.
– A te listádon mi szerepelne?
– A politikai közbeszéd megváltoztatása biztosan. Azért fontos, hogy a politikusok hogyan ítélik meg az LMBTQ embereket vagy éppen a nőket, mert az ő nézeteik leszivárognak az emberekhez, egészen a közbeszéd szintjéig. Ezért mindenki úgy gondolja, hogyha a politikusaink erőszakosan, elítélően nyilatkoznak rólunk, ők is megtehetik.
– Politikai harcként, vagy buliként kell gondolni a Pride-ra?
– Sokan egy buliként fogják fel, és célunk is, hogy az emberek jól érezzék magukat, de nem szabad elfelejteni, hogy ez lényegében egy tüntetés. Megmutatjuk, hogy közösséget alkotunk, és erősek vagyunk. Teljesen más érzés a pride napján LMBTQ embernek lenni, amikor felszabadulhatunk és közösségben vagyunk, mint az év többi napján.
– Mire vagytok büszkék?
– Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a büszkeség szó ebben az esetben úgy jelenik meg, mint a szégyen ellentéte. Nagyon sok LMBTQ ember szégyelli az irányultságát, mert nem tudja felvállalni magát a családja körében, vagy a munkahelyén. A büszkeség a Prideon azt jelenti, hogy fel merem vállalni önmagam, nem vagyok hajlandó elbújni a társadalom elől.
– Te hogyan látod a leszbikusok helyzetét? Milyen negatívum ért szexuális hovatartozásod miatt?
– Nagyon sokszor előfordul, hogyha a barátnőmmel kézen fogva sétálunk az utcán, a férfiak megbámulnak minket, beszólnak. Azt hiszik, mindezt csak az ő szórakoztatásuk miatt tesszük. Az is rossz érzés, hogy nem házasodhatunk össze, sosem fogunk a magyar családnak alkotott elképzelésnek megfelelni.
– Budapesten sétálva akárhol meg mered fogni a párod kezét?
– Vannak olyan útszakaszok, veszélyesnek tűnő helyzetek, amikor nem merjük megtenni. Borzasztó dolog, hogy lényegében a félelmeink határozzák meg, hogy mit tehetünk meg, és mit nem. LMBTQ emberként nagyon fontos a bátorság, hogy ne hagyjuk, hogy a félelmeink meggátoljanak minket a boldogságunk megélésében.
– Kinek coming outoltál először?
– Először a húgomnak meséltem el, ő jól fogadta. Ezt megelőzően szerelmes voltam egy lányba, amit édesanyám észre is vett, és rákérdezett. Ekkor még egy viccel ütöttem el a választ, nem mertem elmondani az igazságot. Úgy éreztem, ha anyámnak elmondom, utána mindenkinek el kéne mondanom, még a távolabbi rokonoknak, iskolatársaknak is, erre pedig még nem voltam készen.
– Kinek volt a legnehezebb erről beszélned?
– A nagyanyámnak. Neki nagyon sok szalonhomofób megjegyzése volt, ami nagyon elbátortalanított. Amikor viszont előbújtam neki, teljesen leszokott ezekről a megjegyzéseiről. Egy ideig nem értette, mi is az a leszbikusság, az ő környezetében és korában ez teljesen más, érthetetlen dolog volt. Miután sikerült megértenie, végül olyan dogokról is beszéltünk, amikről azelőtt még sosem, még a párkapcsolat és szexualitás is szóba került. Sokkal elfogadóbb lett és a viszonyunk is sokkal szorosabbá vált. Általánosságban is elmondható, hogy az előbújás miatt minden kapcsolatom sokkal jobbá és minőségibbé alakult.
– A szülőkkel könnyebb voltak a helyzeted?
– Anya azt mondta, hogy nagyon félt, nehogy a környezetemben valaki megbántson. Azzal volt csak gondja, hogy aktivista vagyok, mert szerinte ez veszélyes vállalkozás. Idén történt meg először, hogy eljött a Pride megnyitójára, szombaton pedig a felvonuláson is ott lesz, ami egy hatalmas nagy élmény és öröm számomra, mivel eddig nem tudtam erre rávenni.
– Szerinted mi a legnagyobb tévedés, ami a homoszexuálisokról terjed?
– Nem szeretem, amikor megkérdezik tőlem, hogy mikor döntöttem el, hogy leszbikus leszek. Ez nem döntés kérdése, én mindig leszbikus voltam. Az előbújás, a coming outolás a döntés kérdése, nem pedig a szexuális orientációnk.
– Mikor bújtál elő először?
– Az érettségi után. Úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb LMBTQ ember számára ez az időszak a választóvonal. Ilyenkor sokan egyetemre mennek, kikerülnek a családi környezetből, más városba kerülnek, ahogy én is tettem. Ekkor érezzük először azt a szabadságot, hogy megtehetjük, hogy bátrak és őszinték legyünk.
– Számodra jelentett bármikor is problémát, hogy leszbikus vagy?
– Viszonylag korán elfogadtam magam, és tudatosan törekedtem is arra, hogy egyre több embernek valljam be leszbikusságom. Azt szoktam javasolni az LMBTQ embereknek, hogy akik megtehetik, nem lehetetlenülnek el anyagilag, nem tagadnák ki a szüleik vagy nem rúgnák ki a munkahelyéről, bújjanak elő. A coming out után sokkal mélyebbé és értékesebbé válhatnak az emberi kapcsolatok. Sajnos arra is tudok példát mondani, hogy egy lányt, aki még a szüleivel lakott, előbújása után kitagadtak, és az utcára kényszerült. Szerencsére talált olyan közösségeket, akiktől segítséget tudott kérni, és így megoldódott a problémája.
– Könnyű Budapesten LMBTQ embernek lenni?
– Az biztos, hogy könnyebb, mint vidéken. Itt sokkal több a lehetőség segítségkérés vagy szórakozás tekintetében is, és könnyebben meg lehet találni a közösségedet. Fontos, hogy megtaláljuk azt a „buborékot”, elfogadó közeget, ahol elfogadnak minket.
– Hosszú út vezetett el odáig, míg megtaláltad a buborékod?
– Az egy szép út, míg az ember elfogadja magát, és megtanuja kezelni ezt a tulajdonságát. A családom támogató és elfogadó volt. Inkább az iskolai környezetben éreztem a nyomást, amikor meg akartam felelni az elvárásoknak, például annak, hogy legyen pasim.
– El tudná magad képzelni heteroszexuálisként?
– Csak akkor szoktam ilyeneken gondolkodni, ha sok velem egykorú heteroszexuális lánnyal találkozom. Ilyenkor átfut az agyamon, hogy lehet, hogy könnyebben alakult volna az életem, ha nem lennék leszbikus, talán már férjes anyuka lennék.
– Ha valóban választás kérdése lenne, szívesebben lennél inkább heteroszexuális?
– Nem, leszbikus maradnék akkor is. Elfogadtam magam, és szeretem az életem. Azt gondolom, hogy azok a nehézségek, melyekkel meg kell küzdenem, nem belőlem, hanem a környezetemből fakadnak. Ha valakinek meg kéne változnia, akkor az nem én vagyok, hanem a környezetem negatív tagjainak.
