A kékesszürkére mázolt arcú élőhalottakat bemutató legnagyobb durranásokat múlt héten csoszogtuk körbe, most azonban versenyfutó-sebességbe kapcsolunk és előreszökellve pár évtizedet megnézzük, mi a helyzet a 21. századi zombik háza táján.
FUNZINE Halloween Party
Október 30. 21:00
Fogas Ház
1073 Budapest, Akácfa u. 51.
Facebook-esemény ITT!
A kaptár (2002)
Eredetileg úgy volt, hogy a japán Capcom videojáték-fejlesztő vállalat Resident Evil címet viselő zombis sorozatából George A. Romero forgat egész estés hollywoodi gigamozit, de mivel a fejeseknek nem igazán tetszett az SZTK-szemüveges, kosarastermetű horrormester szkriptje, végül aztán a Halálhajóval és a Mortal Kombat játékadaptációval már bizonyított Paul W.S. Anderson sokkal kevésbé szolgalelkű forgatókönyvére bólintottak rá. Anderson filmje a játékok első és második részéből kölcsönöz bizonyos elemeket, de alapjaiban véve egy teljesen új történetet mond el, miszerint egy tolvaj betört az Umbrella vállalat titkos, földalatti laborjába, ott pedig elszabadította a T-vírus nevű biológiai fegyvert, megfertőzve vele mindenkit a hatalmas komplexumban – az épület mesterséges intelligenciája, a Vörös Királynő erre válaszul lezárja az egész Kaptárat, az Umbrella pedig beküld egy csapat kommandóst, akikhez csatlakozik az amnéziás Alice, és együtt elindulnak, hogy az eset végére járjanak.
Zombifilm a nyolcvanas évek óta nem aratott akkora sikert, mint A kaptár, úgyhogy a műfaj rajongói joggal nevezik ezt a filmet az újkori élőhalott-reneszánsz katalizátorának. A profi effektek, a szakképzett táncosok által alakított, hihetően maszkolt zombik, néhány felejthetetlen jelenet (gondolunk itt a lézerfolyosós vagy éppen a zombik fölött karnyújtásnyi távolságban, korhadt csöveken mászkálós jelenetekre), a műfajhoz képest jó színészi játék és az új Resident Evil-mítosz megteremtéséért tett erőfeszítések egy kellemes akció-horrorfilmet eredményeztek – nem is csoda, hogy A kaptár később négy folytatást is megért, a záródarabnak szánt hatodik film pedig 2017 januárjában, ismét Anderson rendezésében fog a mozikba kerülni.
28 nappal később (2002)
A 28 nappal később csupán fél évvel jelent meg később, mint A kaptár, de sokkal nagyobb szerepe volt annak a zombiképnek a kialakításában, amit ma a modern élőhalottakkal azonosítunk – holott a rendező, Danny Boyle bevallása szerint a filmjében szereplő gyilkos lényeknek semmi közük a zombikhoz! Boyle váltig állítja, hogy a 28 nappal későbben düh-kóros fertőzöttek szedik az áldozataikat, és nem élőhalottak – azóta ebből amúgy gyakorlatilag egy mém született: ha bárki megemlíti az interneten a 28 nappal későbbel kapcsolatban, hogy ez a kedvenc zombifilmje, törvényszerűen jönni fog valaki az elkövetkező öt perc során, és betrollkodja, hogy „dehát nincsenek is benne zombik”, ami persze egy egészen hatalmas, sértegetésekkel és zombitudománnyal teli lavinát indít be. Maradjunk annyiban, hogy akármit mond Boyle, és akármennyire is nem halottak az ő fertőzöttei, a 28 nappal később ettől függetlenül még mindig zombifilm.
A film egy csapat állatvédővel indul, akik nagy hülyén magukra, majd pedig egész Nagy-Britanniára szabadítanak egy csapat düh-kórral fertőzött majmot. Nincs varázslatos misztikum vagy kétséges kiváltó-ok, mint a műfaj korábbi klasszikusai esetében: az emberi gőg felelős a világvégéért, mi magunk szabadítjuk rá a Földre a halált és a szenvedést.
Főhősünk egy kómájából frissen ébredt biciklifutár, Jim, aki az elhagyatott kórházból kibotorkálva egy szintén teljesen üres Londont talál: a Westminster hídon a Big Ben miniatűrjei mindenhol elszórva, az utcán nyitott ajtóval otthagyott autók, színes papírbankók, a Trafalgar téren pedig ijesztő üzenetek és evakuációt hirdető újságok várják. Kicsivel később aztán Jim kénytelen szembesülni a tényekkel: az általa átaludt pár hét során egész Anglia káoszba fulladt, szinte a teljes lakosság vérszomjas, dühöngő őrültté változott, és semmi nem utal arra, hogy a világon bárhol máshol jobb lenne a helyzet.
A 28 nappal később utolsó harmada miatt egy elég megosztó film, de tagadhatatlanul az új évezred egyik legjelentősebb horrorja: a kiüresedett Londonról készített képek, a rohanó zombik, a film első felét uraló apokaliptikus road movie-hangulat és John Murphy zseniális filmzenéje mind felejthetetlen alkotássá teszik Danny Boyle hamarosan trilógiává bővülő rendezését.
Haláli hullák hajnala (2004)
A Haláli hullák hajnala Peter Jackson 1992-es Hullajó!-ja óta a legjobban sikerültebb zombis paródia, és punktum. Míg a Gyűrűk ura filmeket is rendező Jackson mozija túlzó brutalitásával és lehetetlen, otromba poénjaival hódított, addig Edgar Wright romantikus-horror-komédiájának varázsa annak tipikusan angol humorában, a műfajok bravúros keverésében, a popkulturális utalások eszméletlen mennyiségében, valamint a zombi-zsáner nagyfokú ismeretében rejlik. Na meg az oltári jó vágásban. Wright gyors és önmagukban is komikus snittjei elképesztően sokat tesznek hozzá a film humorához, nélkülük valószínűleg Quentin Tarantino sem nevezte volna a Haláli hullák hajnalát egyik kedvenc filmjének.
A film főhőse Shaun, aki egy teljesen érdektelen, semmilyen életet élő, húszas évei végén járó férfi: két lakótársa közül az egyik egy felelős, megkomolyodott üzletember, a másik pedig egy orangutánnál éppen csak egy fokkal jobb kommunikációs képességgel megáldott óriásbébi, aki mást sem csinál egész nap, mint epres Cornetto fagyival tömi magát (az eper utalás a későbbiekben sokfelé és sokat folyó vér színére) és a Playstation 2 előtt ül. Shaun valahol a kettő között van: munkáját utálja, mostohaapjával szintén nincs kibékülve, egyedüli szórakozása a Winchester kocsmában elütni az időt, barátnője pedig éppen akkor dobja ki, mikor a zombijárvány felüti fejét – tökéletes alkalmat szolgáltatva Shaunnak arra, hogy egy krikett ütővel felfegyverkezve rendbe tegye az életét.
A kedvenc jeleneteinket még felsorolni is hosszú lenne, nem hogy elkezdeni taglalni, miért is olyan nagyszerűek, úgyhogy inkább nézzétek a filmet minél hamarabb – a főszereplőktől még a tökéletes zombi-imitációt is eltanulhatjátok jövő hét pénteki bulinkra!
Holtak Hajnala (2004)
Zack Snyder kasszasiker popcorn mozija csupán pár héttel a Haláli hullák hajnala előtt jelent meg a mozikban, überelve a 2002-es zombifilm-kínálatot, a zsáner 21. századi történetének legnagyszerűbb évét produkálva ezzel. A kanadai filmes korábban főleg videoklipeken és reklámfilmeken dolgozott, nem csoda hát, hogy a Holtak hajnala a műfaj egyik vizuálisan legerősebb darabja. A forgatókönyvet az a bizonyos James Gunn írta, aki a tavalyi Galaxis őrzőit rendezte, vagy a kevésbé ismert, ám annál inkább zseniális szuperhősös dramedyt, a Supert. A hibátlan soundtrack összeállításáért pedig az a Tyler Bates a felelős, akinek a fent említett két Gunn-mozi csakugyan tökéletes betétdalai mellett a Watchmen, a Gyilkos Joe és a John Wick zenéit is köszönhetjük: a Johnny Cash The Man Comes Around című dalára vágott filmeleji montázs nem csak iszonyatosan stílusos, de a zombiapokalipszis káoszát is őrülten jól sűríti bele cirka két percbe.
Romero eredeti, 1978-as filmje és a Snyder-féle remake a címen kívül csupán annyiban hasonlít egymásra, hogy cselekménye színhelyéül mindkettő egy hatalmas bevásárlóközpontot választott. A pörgős kezdő képsorok (pörgős tempót diktáló zombikkal, természetesen) egy pillanat alatt magával ragadják az embert és az izgalmak egészen a bő másfél órás játékidő utolsó utáni pillanatáig nem engedik a fotel szorításából. A Holtak hajnala tipikusan az a fajta film, amit akárhányszor végig lehet ülni: abszolút nem veszi komolyan magát (példa erre a zombibaba, a menő egysoros szövegek, a dalbetétek vagy éppen a zombibiztos furgonok), ez viszont nem jelenti azt, hogy nem bővelkedik a meghökkentő és megrázó jelenetekben, valamint vérből is bőven jut minden arra szomjazónak (rögtön három színben: a friss zombiknak élénkebb piros a vére, az élőhalottá avatási szertartáson pár napja már átesett delikvenseknek barnásabb, míg az előrehaladottabb stádiumot képviselőknek sötét, olajos a vére). Kötelező darab, simán a műfaj legszórakoztatóbbika.
Pontypool (2008)
A végére hagytuk kedvenc kakukktojásunkat, a 2008-as Pontypoolt. Itt már szó sincs varázslatról, radioaktív sugárzásról, fertőző harapásról: ebben a filmben a szavak fertőznek, a gondolatokba van kódolva a vírus, amely megágyazva magát valakinek a fejében, a szó megállás nélküli ismétlésére készteti a fertőzöttet, aki számára a szó rövid időn belül elveszti számára jelentését és megváltoztatja áldozata viselkedését: agresszívvá válik, megőrjíti a tudat, hogy többé már az adott szó nem jelent számára semmit, és egyfajta immunreakcióként mindent meg akar tenni azért, hogy a “vírust” továbbadja, még ha ehhez meg is kell csonkítania prédáját, vagy akár saját magát. Az erőszak alkalmazása, a harapások, az egészségesek lerohanása azonban nem feltétlen szükséges a vírus továbbításához: csak a levegőre van szükség, amiben hanghullámok formájában terjedhet. Ha azonban a fertőzöttnek záros határidőn belül nem sikerül tovább adnia ragályos őrületét, a gondolatvírus végez vele, mint a feladatát nem jól végző szervezettel: öngyilkosságba hajszolja az elbukott gazdatestet.
A vírus másik érdekes tulajdonsága, hogy csak az angol nyelvvel terjed. A fertőzés működését találgató Dr. Mendez, miután azon kapja magát, hogy ugyanazt a szót (“breathe”) ismételgeti, örmény nyelvre vált, és örömmel konstatálja, hogy így fel lehet venni a harcot a tünetek ellen, habár csak késleltetni tudja az elkerülhetetlent. A francia-kanadai katonaság is arra a következtetésre jut, mint Mendez: a főszereplő, Grant Mazzy morning show-ját használva szócsőként, figyelmeztetik a lakosságot, hogy kerüljék a kapcsolatot családtagjaikkal, ne használjanak kedveskedő szavakat (drágám, édesem, aranyom, kedvesem, szerelmem), se szófordulatokat, és tartózkodjanak az angol nyelv használatától. Később Grant és főnöke, Sydney, rálelnek a gyógymódra: össze kell zavarni a nyelvet, megváltoztatni bizonyos szavak jelentését. “Kiss is kill”, próbálkozik Grant a fertőzött Sydney megmentésével – és sikerül neki. “Kill me”, parancsolja Sydney, Grant pedig engedelmeskedik, és megcsókolja a nőt. Külön érdekesség, hogy a cselekmény február 14-én, Valentin-nap játszódik.
A filmben nem kapunk pontos választ, hogy vajon azokat is sikerül-e visszarántani ezzel a trükkel, akiken a vírus már egészen eluralkodott, de a stáblista alatt futó tudósítás-foszlányok alapján Grant-éknek nem sikerült megállítani az angol nyelvűek tudatát támadó fertőzést. De vajon miért csak az angol szavak fertőződtek meg? Az örmény vagy a francia miért nyújtanak védelmet beszélőik számára? És mi az oka annak, hogy a vírus leginkább a gyengéd érzelmek kifejezésére használt szavakat kedveli? Ha mindenképpen választ szeretnénk kapni ezekre a kérdésekre, felállíthatunk teóriákat: Pontypool városa tele van egy “Honey” névre hallgató eltűnt macska posztereivel, lehet, hogy a poszterek ezrével való szembesülés fertőzte meg valaki számára a “honey” angol szót? Esetleg Grant Mazzy rádióműsorának egyik részlete indította az útjára a járványt? Netán a francia-kanadai szeparatisták fertőzték meg valamilyen módon az angol nyelvet, polgárháborút vívva a nyelv szintjén? Akármelyik opciót választjuk, a lényegen mit sem változtat: a Pontypool túllép az emberi test biológiáján, és a tömegmédia valamint a tömegkommunikáció korához igazítja a fenyegetést. Maga a kommunikáció ugyanis a borzalom hordozója, fegyverek helyett a szavak gyilkolnak. A tömegmédiát képviselő Grant Mazzy és rádióműsora pedig akaratlanul is segítenek a vírus terjedésében – ugyanazt teszik hát, amit a valóságban is: gondolatokat ültetnek el a fejünkben, meghatározzák viselkedésünket, átmossák az agyunkat.