A Láthatatlan Kiállítás egyik új programján, a láthatatlan olasz vacsorán jártunk. A szemünkkel ugyan nem látjuk, a többi érzékszervünkkel viszont annál inkább érzékeljük, sőt, el is fogyasztjuk a finomságokat.
A Millenárison belül a „B” épületben található a kiállítás, ahova egy szépen kivilágított külső lépcső vezet fel. Az előtérben lehetőség van a kabátok és táskák tárolására. Ez kiemelten fontos, hiszen a túrára semmilyen világítóeszközt nem lehet bevinni. Az egyik asztalnál érdekes játékokat lehet kipróbálni, természetesen szemellenző segítségével, hogy megtapasztaljuk, milyen lenne, ha nem látnánk. A nagyobb asztalnál Margit avatott be minket a látás nélküli világba. Nagyon kedves és vicces hölgy, azonnal megtaláltuk vele a közös hangot. Az asztal melletti falon többek között a Braille ABC található kinagyítva, ennek alkalmazását pár perc alatt el lehet sajátítani, persze megtanulni nem lehet ennyi idő alatt, de puskázni ér. Braille írógépeken mi is kipróbálhattuk az írást. Elég furcsa volt, mert manapság írógéppel sem írnak az emberek, nemhogy ilyen speciális fajtával. Először a keresztnevünkkel próbálkoztunk. Nagyon koncentráltam, és nagy meglepetésemre elsőre sikerült! Utána persze elbíztam magam, és a második szóban már hibáztam – túl sok a hibalehetőség.
Miután lélekben fel lettünk készítve a sötétségre, az előzetesen leadott menük alapján mindenki kapott egy számot, ezzel lehetett a vacsoránál beazonosítani, hogy ki mit rendelt, majd sorban beálltunk egy addig ismeretlen ajtó elé, ahol szép lassan, óvatosan haladtunk előre a sötétbe. Nyitva volt a szemünk, de semmit nem láttunk. Jobb oldalon ugyan éreztük a falat magunk mellett, de vagy az előttünk lévőnek mentünk neki vagy a mögöttünk lévő jött belénk. Különböző hétköznapi szituációkba kerültünk, döbbenve tapasztaltuk, mennyire más ez így. Sokkal nehezebb minden, ha nem látod mi van körülötted, csak a szaglásod és/vagy a tapintásod alapján kell kiismerned magad. Nehezebb, mint ahogy azt bárki elképzelné!
A szituációs gyakorlatok után megérkeztünk az étterembe. A kis csapatot a vezetőnk elirányította egy-egy székhez, az asztalon különféle nassolnivalók vártak minket kis tányérokon. A teljese sötétség miatt itt sem láttuk, hogy melyiken mi van. Egyedül a tapintásunkra, a szaglásunkra és az ízlelőbimbóinkra hagyatkozhattunk. Eközben innivalót rendeltünk, nagy meglepetésünkre sikerült vele koccintanunk is.
Ezután érkeztek a levesek. Először kicsit féltünk, hogy leesszük magunkat. Még fényes nappal is simán megtörténik, nemhogy koromsötétben… Végül folt nélkül megúsztuk! Sőt, a főételből és a desszertből sem került a ruhánkra. Oké, az előételből egy kis morzsa igen, de az semmi. Finom olasz leveseket, főfogásként tésztákat, desszertnek tiramisut ettünk. Az ételekhez ízletes olasz borokat ittunk, közben jókat beszélgettünk, a háttérben pedig kellemes élőzene fokozta a hangulatot, olyannyira, hogy táncra is perdültünk! Volt egy pont, amikor hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez a valóság vagy álmodom. A sötétség ugye adott volt, nem álltam messze a zenészektől, éppen nem beszélt senki, nem is ért hozzám senki, és táncoltam, úgy éreztem, hogy a „semmiben” vagyok. Kicsit megnyugodtam, amikor valaki megszólalt, majd véletlenül nekimentem egy széknek – így már biztos voltam benne, hogy ez a valóság.
A mindennapi életben meg sem fordul a fejünkben, hogy mi lenne, ha nem látnánk. Mi lenne, ha más, mozgásszervi problémánk lenne. Amíg nem kerülünk ilyen helyzetbe, bele sem gondolunk, mennyire nehéz lehet ez. Mindenesetre számunkra életre szóló élmény volt, mindenkinek ajánlom, legalább egyszer próbálja ki!