A római vízvezetékektől a Dunai vízárusokig, az első belvárosi vízművektől a káposztásmegyeriig – a tiszta ivóvíz hosszú utat tett meg Budapest történelmében. Íme: ivóvizünk rövid története!
Budapest mai vízellátásának elődjei a római kori akvaduktok. Az Aquincum közelében található forrásokból agyagpumpák segítségével hozták felszínre az ivóvizet, amit az akvaduktok vagy a föld alatt, vagy magas kőoszlopokon fekvő vízvezetékeken jutattak el a város különböző pontjaira – a közkutakba, fürdőkbe és magánházakba; utóbbiaknak persze fizetniük kellett a szolgáltatásért.
A római kort követően a 15. században, Mátyás király idejében építettek először vízvezetékeket a főváros mai területén. A budai várat egy három Szabadság hegyi forrásból táplálkozó rendszer látta el ivóvízzel, a rendszer azonban a török hódoltság idején használhatatlanná vált.
A 18. század során a középkori rendszereket felújították, de még így sem bizonyultak elegendőnek a gyorsan növekvő város vízellátásához – megjelentek hát a Dunai vízárusok, akik kiskocsiról, bőrzsákokban árulták az ivóvizet. Sajnos azonban ők sem tudtak lépést tartani a növekvő igényekkel, főleg, amikor fogyaszthatatlanná vált a Duna vize. A század közepén víztisztítókat építettek, de a lakosok nem voltak elégedettek az ivóvíz minőségével – amit az 1866-os kolerajárvány is megerősített. Hosszú távú megoldást kellett keresni, nem volt vitás. 1868-ban megépült a mai vízművek elődje (többek között ez táplálta a főváros első kútját, amely ma az Erzsébet téren található), nem máshol, mint a mai parlament területén! Még ez sem tudta kielégíteni az igényeket, gyakori járványokat eredményezve. Valódi megoldást a Káposztásmegyeri vízművek hoztak. Az 1904-ben épített művek egy fél km hosszú alagúton keresztül szállították a vizet a fogyasztókhoz, 180 000 m3 természetes módon szűrt vizet. Ezt kiegészítendő építették meg később a kőbányai üzemet és egy víztornyot, valamint a Gellért-hegyi ciszternát.
