A halloween közeledtével ideje sorra venni a legklasszikusabb horrorfilmeket. Áttekintésünket kezdjük a celluloidszalagra égetett élőhalottakkal, azaz a zombikkal.
Méghozzá azért pont a zombikkal, mert a Funzine tavalyi halloween partiján is nagyon sokan öltöztek be élőhalottaknak, és bár az idei bulink témája a Hollywood Horror lesz, az még nem zárja ki azt, hogy ismét zombigúnyát ölts magadra.
Zombit gondoztam (1942)
A film Saint Sebastian szigetén játszódik, amelyet egy kis létszámú fehér közösség tagjai és a hozzájuk tartozó, Afrikából hozatott feketék leszármazottai népesítenek be. A történet főszereplője Betsy, egy kanadai nővér, aki azért jött a szigetre, hogy Paul Holland ültetvényes furcsa lázban szenvedő feleségét, Jessicát ápolja, amíg fel nem gyógyul betegségéből. Jessicával való első találkozására egy sötét lépcsőházban kerül sor, amikor a beteg nő üres tekintettel, egy alvajáró mozdulataival közelíti meg Betsyt. Másnap a sziget orvosa próbál magyarázatot adni Jessica viselkedésére: szerinte a nő gerincvelője sérülhetett meg, ezzel lehetetlenné téve számára, hogy önálló akarata szerint cselekedjen. Az egyik fekete szolga azonban más véleményen van, szerinte a sziget vudu papja segíteni tudna Jessicán, Betsy pedig el is indul a lázas nővel felkeresni a houmfort-t, a helyi vudu közösség központját.
Útjukon találkoznak a föléjük tornyosuló Carre-Fourral, a film első zombijával: Carre-Four egy fekete, sovány, halott tekintetű férfi, aki madárijesztőként parancsol megálljt minden illetéktelen személynek. Elérve a houmfort-t, Betsy szembesül vele, hogy a vudu pap igazából Paul Holland anyja, Mrs. Rand, ugyanitt a helyiek is megbizonyosodnak egy dologról, méghozzá arról, hogy Jessica zombi, mivel akkor sem vérzett, amikor egy karddal megvágták. Ez az első alkalom a filmtörténetben, hogy a zombi nem csak mint szellemileg korlátot, de mint testileg sem teljesen funkcionális ember jelenjen meg.
Később kiderül, hogy maga Mrs. Rand volt az, aki Jessicát öntudatlan zombivá változtatta: elmondása szerint egy vudu istenség szállta meg, és kölcsönözte neki az erőt ahhoz, hogy megátkozza a családja szétszakításával fenyegető nőt,mivel Jessica korábban el akart szökni Paul féltestvérével. A film nem kínál megváltást Jessicának: ebben a világban, ahol a vudunak teljhatalma van az ember felett, az egyetlen megoldás a végleges halál. A korábban Jessicát kardjával megvágó fekete férfi egy vudu-babát felhasználva a tenger felé irányítja a nőt, és vele együtt Wesley-t is, Paul testvérét, aki egy nyíllal leszúrja Jessicát, és ölébe kapva a holttestet a hullámok közé veti magát, nyomukban Carre-Four fenyegető alakjával.
Bár Val Lewton filmje nem foglal állást az események természetfeletti jellegét illetően (vajon tényleg a vudu okolható Jessica betegségéért, vagy csupán a családon belüli feszültségek okozzák a lázát?), ettől függetlenül is igen fontos mérföldkő a Zombit gondoztam, nem csak a zombifilmek, de a horror műfajában is, hiszen az ismeretlentől való félelmet, amely a horror alapvető sajátossága, és a szerelmi háromszögben, valamint a féltékeny anya képében megjelenő családi melodrámát csodálatos, művészi megfogalmazású képekkel gyúrja kerek egésszé.
Még fontosabb érdeme az a kettősség, amivel a fekete rabszolgák és a fehér gazdáik kapcsolatát kezeli a film. Egyrészt megpróbál kezdeni valamit azzal a “fehér bűntudattal”, amit a feketék kizsákmányolása miatt kezdett el érezni a társadalom: bátran mutatja meg például azt a szomorúságot, amit az asszonyok akkor éreznek, mikor az egyik fekete lánynak gyermeke születik, ezzel is jelezvén azt, hogy az évszázadokig a fehérek rabigáját nyögő emberek számára a születés még mindig a tragédiával egyenlő. Másrészt azonban az is nagyon érdekes, hogy a vudu pap álarca mögé egy fehér nőt rejt, aki őszintén hisz abban, hogy erejét a vudu istenektől kapja. És végül ez, a fekete alattvalóktól származó erő az, amely a családon belül uralkodó viszályokkal együtt a fehér, rabszolgatartó elit bukását hozza el. A gazda tehát saját pusztulását okozza a szolga eszközeivel.
Az élőhalottak éjszakája (1968)
George A. Romero filmjének cselekménye egy klasszikus horrorfilm helyszínen veszi kezdetét: a testvérpár Johnny és Barbara apjukat jönnek meglátogatni egy dombtetőn helyet foglaló vidéki temetőbe. Mikor a férfi egy furcsán dülöngélő alakra lesz figyelmes a sírkövek között, megpróbálja még jobban a frászt hozni a már amúgy is rémült húgára, a következő, mára már a horror rajongók egyik legkedvesebb szállóigéjévé vált mondattal:
„They’re coming to get you, Barbara.”
Mikor aztán a furcsa férfi tényleg rátámad a nőre, Johnny azonnal ott terem és megpróbálja a földre birkózni az erőszakoskodó alakot, ám kettejük harcából a rém kerül ki győztesen. Barbara a temetőből elmenekülve egy farmon húzza meg magát, ahol hamarosan belebotlik Ben-be, a fekete teherautósba, majd pedig a pincében megbújó Cooper család (az apuka, Harry, az anyuka, Helen és lázas kislányuk, Karen) és egy fiatal pár (Tom és Judy) is felbukkannak rejtekhelyükről.
Barbara, akiről a néző a film első negyed órája alapján azt gondolta volna, hogy a történet főszereplője, a játékidő maradékában szinte katatón állapotban, teljes apátiával figyeli az eseményeket, átadva a staféta botot Ben-nek, a cselekmény során elsőként meghazudtolva a nézői elvárásokat. Ez a folyamat a későbbiekben kiegészül a kapitalizmus által gazdaságossá vált nukleáris családmodell destruálásával, az „igaz szerelem” védőpajzsának elvetésével (Tom megpróbálja kimenteni Judy-t a lángra kapott furgonból, ám az felrobban, szénné égetve mindkettejüket), idő közben megtetőzi a minden kérdésre választ találó tudomány kudarcával, legvégül pedig a “jófiú mindig győzedelmeskedik” évezredes toposzával is leszámol.
Ne feledjük, hogy Az élőhalottak éjszakája egy olyan évtizedben készült, amikor úgy látszott, Amerika lassacskán saját magát falja fel (Kennedy-merényletek, Martin Luther King Jr. meggyilkolása, vietnami háború, polgárjogi mozgalmak, hippikultúra): éppen ezért, Romero zombijai a tömegmozgalmakat képviselik – a közösség erejéből születnek, aktívan „szaporodnak” (méghozzá harapás módján: a make love, not war cinikus kifordítását érhetjük itt tetten), közük sincs a természetfelettihez (a híradós azt pedzegeti, hogy egy lezuhant űrszonda minden baj okozója), és egyszerre jelentenek globális valamint lokális fenyegetést. A Romero által meghonosított műfaji jegyek többségét mára sem vetkőzték le a zombis kulturális termékek – ezt a filmet tekintjük minden élőhalott alfájának és omegájának. (Az 1991-es feldolgozás azonban sokkal jobb, érdemes inkább azt megnézni.)
Holtak hajnala (1978)
Akármennyire is műfaj- és monstrumteremtő film Az élőhalottak éjszakája, Romero igazi mesterműve, és a zombifilmek zsánerének egyik legzseniálisabb darabja mindenképpen az 1978-as Holtak hajnala. Tekintsünk el attól, hogy a kékes-szürke mázzal lefestett, többnyire idióta arcokat vágó élőhalottak mai szemmel nézve már egy kicsit sem ijesztőek, sőt, csetlő-botló mozdulataikkal együtt nagyon komikus hatást keltenek a nézőben. Ebben a két és fél óra hosszú filmben egyszerűen minden benne van, amiért szeretni lehet ezt a műfajt: szedett-vedett túlélő csapat, ostromlott pláza, egy egészséges adag humor (az egyik jelenetben egy játékautomata képernyőjén felvillanó Game Over felirat után hősünk simán újrakezdi a játékot: a játék világában tehát a halál ugyanúgy nem egyenlő a véggel, ahogyan a film világában is újjáélednek a holtak), a mindig a sarkunkban loholó rettenet érzete, valamint az „ember embernek farkasa” legdurvább példája.
A Holtak hajnalában Romero egyébként több új szabályt is lefektet: megmagyarázza például a járvány mechanikáját – a fertőzés nem harapással terjed, de mindenképpen felgyorsítja a zombivá válás folyamatát.
„Every dead body that is not exterminated becomes one of them. It gets up and kills! The people it kills get up and kill!” – mondja egy talk showban hevesen Dr. Foster.
Ha valaki van olyan balszerencsés, hogy sérüléseibe nem hal azonnal bele, egy fájdalmakkal teli hosszú agónia vár rá. Mindkét eset végkimenetele természetesen ugyanaz, a feltámadás, feltéve, persze, ha egy fejlövéssel nem pecsételik meg az illető sorsát. Az élőhalottként való ébredésig vezető út hossza attól függ, hogy az áldozat sérülései mennyire súlyosak: értelemszerűen minél nagyobb a vérveszteség, annál hamarabb áll be a halál, és következik be a reanimáció. Ha az illető végleg eltávozott az élők sorából, már csak másodpercek kérdése, mire az kissé szürkébben, hidegebben és szívverés nélkül visszatér. Innentől kezdve egyetlen célja van: hogy a lehető legtöbb személyt megfertőzze – nem tehát az, hogy áldozatait felfalja. Téves feltevés ugyanis, hogy a zombik elfogyasztanák prédáikat.
Ebben a filmben hangzik el ugyanis az is, hogy az ember testének csak igen kis hányadát fogyasztják el, hiszen fontos, hogy áldozatuk is képes legyen a fertőzés minél hatékonyabb terjesztésére. Valamint nagy szükségük nincs is a húsban lévő tápanyagokra, hiszen sem kiválasztásuk, sem emésztésük nem működik – egyedül a kiolthatatlan vágy hajtja őket előre.
Romero szeretné, ha az emberiség felülkerekedne saját kicsinyes vágyain, és mindegyik filmjében megmutatja, hogy még van remény – na persze nem a zombikkal szembeni győzelemre, hanem a saját embertársainkkal való kibékülésre. Bár Az élőhalottak éjszakája pesszimista befejezése egy új trendet indított el a horror műfajában (amely finálé reménytelenségénél fogva tökéletes összhangban volt a merényletekkel, forrongásokkal és háborúkkal teli hatvanas évekkel), a Holtak hajnala egy új, reménnyel teli világ képét villantja meg nekünk a befejezésben: a terhes Fran és a zombik elől az utolsó pillanatban megmenekülő Peter, helikopterük biztonságában, a hajnal hasadtával hátrahagyják a bevásárlóközpont által szimbolizált fogyasztói társadalmat, és a film az újrakezdés ígéretével zárul.