Tasnádi István Finitója „fiatal kora ellenére” viharos sikereket ért el eddig a honi színpadokon. A Szabad Tér jóvoltából egy estére a kaposvári előadás a Városmajorba költözött.
Nyikolaj Erdman görbe tükröt mutatott az Öngyilkossal olyan követ dobott a Tanácsköztársaság tavába a Szovjetúnióban, melynek hullámai messzire gyűrűztek ugyan, de magát a követ ötven évig nem emelte ki senki: a betiltott darab olyan szarkasztikus humorral kezeli a társadalmi konvenciókat, egy rosszul működő társadalom rákfenéit, hogy azt nem engedhették bemutatni.
Tasnádi István ezt a művet használta alapanyagnak, hogy szarkasztikus – néhol alpári és altesti – humorral megírja a maga kritikáját napjaink magyar társadalmáról. És persze versben, hiszen az úgy az igazi. Főhőse Blondin Gáspár, akinek elege van. (Halkan jegyezzük meg, hogy a múlt századok egyik leghíresebb cirkuszművésze Charles Blondin volt, aki a Niagara-vízesés felett kifeszített kötélen többször is átkelt. Az egyezés nem lehet véletlen, Tasnádinál semmiképpen…)
Van tehát Gáspár, a 44 éves egykori húsfeldolgozó-üzemi dolgozó, akinek szaktudására nincs szükség – hiszen bezárt az üzem. Korai kapuzárási pániktól, vérszívó anyósától és feleségétől elkeseredetten tesz egy meggondolatlan megjegyzést (ennél még az is jobb, ha öngyilkos lesz az ember), és ettől elszabadul a pokol. Mindenki hasznot akar húzni a dologból, a szomszéd Misitől a polgármesterig, ráadásul a Pál Show-nak is minden héten új gitt kell, kivonul tehát a tévé, bár nem túl lelkesen.
A kaposvári előadást a Városmajorba bevinni szentségtörés: az akusztikai viszonyok teljesen szétbombázzák, hiába van mindenkin mikroport, annál szánalmasabbat el sem lehet képzelni, akikor egy versbe szedett szöveg darabjaira hullik, a színész artikulációja pedig olyan erőltetett, hogy az a 20. sorban is kellemetlen. Így aztán előjönnek az első felvonás hibái: Tasnádi túl sok szereplőt vonultat fel, mindenkit exponál, ezzel rengeteg idő megy el, még akkor is, ha csak pár mondat jut mindenkinek. Ezzel együtt Sarkadi Kiss János polgármestere a maga magyaros mentéjében, hozzá nem illő, magas sarkú bőr cipőjében viszi a prímet, ugyancsak eltalált Kalmár Tamás szomszéd Misije és Nyári Szilvia Tigris Nikije is. Sajnos Varga Zsuzsa Bolondinnéja az elején túl sok, aztán túl kevés, így nincs sok tétje annak, hogy elmegy a megélhetési pszichológussal. Vagy sem.
Aztán a második rész felpörög, megérkezik Pál, a médiaszemélyiség, és megpróbálja uralni az eseményeket. Szikszai Rémusz bírja energiákkal a pörgést, sőt, néha talán kicsit sok is, főleg, hogy Kelemen József Blondinja a második rész elején kifejezetten visszafogottnak tűnik. Akkor lendül csak bele, amikor a karakter eldönti, hogy mindenkiből hülyét fog csinálni. Ekkor működésbe lép a komikusi eszköztár: hihetetlenebbnél hihetetlenebb grimaszok, mozdulatok követik egymást, bohóctanoncoknak kötelező tanulmány lenne elemezni…
Mindezzel együtt a kaposvári előadás egészen addig nem lép túl a langyos lötyögésen, amíg el nem érkezünk az utolsó jelentig: Blondinné már felnyársalta urát az összes létező vágószerszámmal a budira, már megvolt a Hivatalos úr bejelentése is a hentesüzem újranyitásáról, gondolnánk, hogy ezzel vége, de mégsem: Dinyés Dániel eddig is nagyszerű (kísérő)zenéje most igazán komolyra fordul: fásult tekintetű szereplők jönnek ki a rivaldához, és zenével mesélnek a kaposvári teátrumról. Arról, hogy van egy száz éves épület, amelyet nem tudnak felújítani, mert szóban fontos a városnak és a megyének is, de tettben senki nem akar segíteni. Már árulják a téglajegyeket…
Fotó: Memlaur Imre