Jérome Bel és Pichet Klunchun a Trafóban

Január 27-én és 28-án látható a Trafóban a Pichet Klunchun and Myself című előadás. Jérome Bellel, az előadás koreográfusával beszéltünk a kezdeményezésről.

Milyen koncepció áll a Pichet Klunchun and Myself mögött?

Ez egyfajta tisztelgés a találkozásunk előtt. Azt a pillanatot elevenítjük fel, amikor találkoztunk néhány éve, Bangkokban.

Tapasztalataid szerint vannak visszatérő elemek a világ különböző pontjain táncolt koreográfiákban? Van valamiféle kapcsolat, párbeszéd közöttük?

Van néhány alapvető érzelem, mint például a nevetés és a sírás, amelyek mindenhol visszatérnek. csakhogy nem egyetemes a mód, ahogyan ezeket kifejezzük. Az európaiak a sírást egészen másképpen jelenítik meg mint az ázsiaiak. Mivel azonban tapasztaltam a saját életemben az élményt, fel fogom ismerni az érzelmet az ázsiai kontextusban is. De ha nem az alapvető érzelmek kifejezéséről van szó, akkor már elvesztem: képtelen vagyok értelmezni a másik táncát. A darab éppen erről szól. Megpróbálunk párbeszédet kezdeményezni a különböző kultúrák között, felismerni azok komplexitását, amely annyi félreértést okozhat. Nagyon elővigyázatosnak kell lennünk.

Mindig érdekelt ez a párbeszéd a tradicionális táncok között vagy a Pichet Klunchun and Myself az első kísérlet erre?

Nem, a távol-keleti táncok kezdettől fogva érdekelnek. Az ázsiaiak elképesztően gazdagok egészen Indiától Japánig jellemző ez a gazdagság. Az első kulturális sokk Tokióban ért, amikor elmentem egy kabuki színházba. Olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás: a színház, a tánc szigorú, elfogadott, a helyiek által ismert kódnyelv szerint történt meg, amelyet az előadó magas szinten ismert. Ez a felismerés sokat segített a későbbi munkáim során.

A Pichet Klunchun and Myself 2005-ben volt látható először. Sokat változott az elmúlt majdnem hét évben?

Nagyon sokat. Ahogy 2005 óta újra és újra találkozunk, az előadás során egyre mélyebbre és mélyebbre ásunk, egyre inkább próbáljuk tökéletesíteni és újabb dolgokat ellesni egymástól. Mindegy egyes találkozás egyben tanulás is.

Egy kritikus azt írta, hogy a show tipikusan európai válasz Pichet Klunchum előadásra. Mit jelenthet ez? Mi a tipikus európai reakció a thai táncra?

Nem tagadhatom le, hogy európai vagyok… A legtöbb európai táncosnak fogalma sincs a klasszikus thai táncról, tehát az én reakcióim sem lehetnek egy képzett alkotó reakciói. Mint más európai, én is leginkább a nyugati kultúrában szereztem jártasságot – vagy még ott sem tájékozódom eléggé…

Pichet hogyan reagált a te koreográfiádra?

Teljes döbbenet ült ki az arcára.

A Pichet Klunchun and Myself-ben rengeteg a verbális és nonverbális humor. Ez egyfajta megértés vagy inkább próbálkozás?

A nyelv a legkifinomultabb eszköz arra, hogy az emberek megértsék egymást. Ezért van az, hogy az előadásunkban sok a beszéd, hiszen próbáljuk megérteni egymás táncát. A humor forrása egészen egyszerűen az, hogy nem értjük, mit mond a másik, így aztán van egy csomó félreértés közöttünk, amelyeken a nézők nagyokat derülnek.

Mi a végeredmény: a teljes egyetértés vagy a kölcsönös elismerés?

Teljes egyetértés: nem. Azt hiszem, hogy még sokat kell dolgoznunk együtt. A kultúra olyan dolog, amely mélyen bele van kódolva minden egyes emberbe. Olyan természetes, mint a gének, amelyekkel születtünk, éppen ezért nagyon sok idő kell, hogy megértsük. De persze a legfontosabb egymás elismerése…