„Senki sem normális, akinek a vadvíz egyszer az élete részévé vált” – mondja Fórizs Réka. A magyar női raftingválogatott csapatkapitánya amellett, hogy időről időre kockára teszi az életét a világ legvadabb vizein, hatszoros magyar kajakbajnok – és még csak 22 éves.
A rafting nem éppen nőies sportág. Hogy találtál rá?
Korábban 7 évig síkvízi kajakoztam, úgyhogy a vizes-múltam már megvolt hozzá. Miután ezt különböző okok, például a sportszerződési feltételek és a főiskola miatt abbahagytam, poénból kipróbáltam a sárkányhajót is, és azzal a lendülettel meg is nyertünk egy Európa-bajnokságot. (nevet) Ott 22 nő van egy hajóban, amiről mindenki sejtheti, hogy nem egyszerű. A raftinglehetőségről egy korábbi sporttársam szólt, így csöppentem bele, életem első vadvízi élménye pedig egy Európa-kupa volt, így a csajok elsőre beledobtak a mélyvízbe.
Síkvízi kajakról váltottál. Nagyobb kihívásokra, több izgalomra vágytál, amikor a rafting mellett döntöttél?
Nem is a kihívás, inkább a víz tette, hiszen mindig is a lételemem volt. Jött a választóvonal, hogy abba kell hagynom a sportot, de nem sikerült. Miután kipróbáltam a vadvizet, az adrenalin már egészen másképp mozgott bennem, azóta pedig mindenkinek azt mondom, hogy ha teheti, próbálja ki. Sokkal látványosabb, sokkal élvezhetőbb, mint a síkvíz.
Biztos sokszor megkaptad már, hogy nő létedre miért űzöl ilyen kockázatos, férfias sportot.
Szerintem nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy egy sport nőies vagy nem. Nő is evez, férfi is, mi pedig vadvízen tesszük mindezt. Nem érzem, hogy ez annyira férfias sportág lenne, túravezetőként több férfi életét mentem meg, mint ahány férfi az enyémet. (nevet) Ami a kockázatot illeti, a Costa Rica-i világbajnokságra csak úgy engedtek ki minket, hogy előzetesen teljesítenünk kellett egy minimum követelményt, mivel 2 éve egy lány meghalt az EB-n. Ez azt jelentette, hogy Ausztriában két napig a mostanihoz hasonló hidegben fürödtünk a háromfokos vízben. Egy hármas erősségű folyóban kezdtük, hogy megtapasztaljuk, mit művel a testünkkel a hideg víz. Meg kellett tanulnunk ösztönösen cselekedni. Ha bekerül a fejed a víz alá, te pedig ki akarsz kerülni élve, tudnod kell, hogy el kell engedned a tested, hagyni, hogy lehúzzon a víz – néhány méterrel arrébb majd kidob.
A magyar raftingválogatott úgy is a világ élvonalába tartozik, hogy itthon nincsenek komoly edzésre alkalmas vadvizek. Ti hol és milyen módszerekkel tartjátok formában magatokat?
Ebből a szempontból nehéz helyzetben vagyunk ebben a sportágban. Vadvíz hiányában magyar raftingcsapatként kicsit olyanok vagyunk, mint a jamaikai bobcsapat. (nevet) A csapatunk tagjai közül szinte mindenkinek köze volt a vízhez már korábban is, kivéve egy lányt, de ő feketeöves karatés, így benne is megvan az állóképesség. Hetente 3-4 edzésünk van a konditeremben, emellett futás, uszoda. Hasonlóképpen készülünk fel, mint a síkvízre, a Dunán szoktunk edzeni, a Munkáshídnál felakasztjuk a partvisnyeleinket, és ezek segítségével gyakoroljuk a kapukerülgetést. Péntek este népszerűek szoktunk lenni ezzel a mutatvánnyal. (nevet)
A női válogatott tagjai közül többen Ausztriában és Szlovéniában vezettek kereskedelmi túrákat. A turisták könnyen felveszik a ritmust?
Általában nincs velük gond, a túrákat 2-3 személyes kishajókban vezetjük, megtanítjuk őket az alapvető kormányzási technikákra. A férfiembereknek ezeket nem mindig sikerül megfelelően elsajátítaniuk, mivel általában ők okoskodnak a legtöbbet. Velük állok a leginkább hadilábon, keményen nőpárti vagyok (nevet). Volt már olyan, hogy a férfiak nem hallgattak rám, nem figyeltek, mondván, egy nő ne mondja meg, mit csináljanak. Aztán amikor fölszorultak egy kőre – persze nem volt életveszély –, mondtam, hogy én ezt nőként nem tudom most megoldani, de ha ezt csináljátok, akkor talán le tudtok jönni. Olyan is előfordult, amikor kimentettem valakit, hogy rákérdezett, biztos ki tudom-e húzni a hajóból, pedig jó eséllyel jobb kondiban voltam, mint ő. Voltak, akik kategorikusan kijelentették, hogy ők „a kislánnyal” nem jönnek – ez voltam én –, de amikor tizedszer borultak a 300 méter alatt, akkor már visszakoztak.
Azt gondolhatnánk, hogy aki ilyen veszélyes sporttal foglalkozik, a civil életben valamilyen drasztikusan más, nyugodt munkát végez. Mi a civil foglalkozásod?
A Nemzetgazdasági Minisztériumban vagyok asszisztens. Tény, hogy ebből a sportból nem lehet itthon megélni. Mindegyikünknek van mellette egy civil szakmája, ami legtöbbször valóban egy letisztult, nyugodt foglalkozás. A társaim közt például akad kajak-kenuedző, fogtechnikus-tanuló, stewardess, de olyan is, aki az ELTE-n áramlástant tanít. Hozzátéve, hogy senki sem normális, akinek a vadvíz egyszer az élete részévé vált. (nevet) Sok laikus – köztük az édesanyám – úgy gondolja, hogy a vízen az életünkkel játszunk. Apukám például egyszer sem látott még raftingozni, de szülőként én sem biztos, hogy szeretném a lányomat ilyen helyzetben látni.
A csapatotok eddig szép számmal nyert Európa-kupát, de az EB-ken és VB-ken is szép eredményeket értek el. Melyikre vagytok a legbüszkébbek?
Én személy szerint a 2010-es olaszországi EB-n elért head to head negyedik helyre vagyok nagyon büszke. (A head to head versenyszámban párba osztják a hajókat, a vesztes kiesik – a szerk.) Costa Rica is nagyon emlékezetes, nem annyira a verseny, sokkal inkább a hely és az ottani életvitel miatt. Sokat tanultunk a helyiektől: azt látni, hogy valakinek mindössze egy szamara és egy papucsa van, mégis boldogan él, döbbenetes volt. Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen 3 hétig telefon és internet nélkül élni, amit a mai világban el sem tudsz képzelni.
Mi volt az eddigi legmeredekebb helyzetetek?
Costa Ricán a hosszú távú versenyen voltak olyan helyzetek, hogy erősen aggódtunk, egyáltalán lejutunk-e. Az egyik szakaszon négyen kiestünk a hajóból, az egyik lánynak szalagszakadása lett, nekem az orrom tört be. A törések, zúzódások benne vannak a pakliban, de komolyabb sportsérülésünk még nem volt. Egy egészséges szorongás belefér, hiszen a víz az úr, de ha valaki fél, annak nem érdemes folytatnia.
A tavalyi Costa Rica-i VB-n fair play-díjat kaptatok a rivális argentin csapat egyik tagjának megmentéséért. Egy zúgó folyó közepén az árral küzdő 6 fős csapat hogyan tud gyorsan, egyöntetűen dönteni és hatékonyan fellépni?
Négy pont van a hajóban, az első kettő és a hátsó kettő. A jobb és baloldalon ülő hátsó kettő kormányoz, nekik ugyanazt kell látniuk és együtt kell gondolkodniuk, hogy egy adott sziklát például balról vagy jobbról kerülnek. Betanítási időben a Dunán is lehet ilyen akadályokat keresni. Voltak már olyanok, akik rendszeresen összevesztek, őket nem is engedtük közösen kormányozni, hiszen ha síkvízen nem értik meg egymást, vadvízen még ennyire sem fogják. Egyébként egy ember szól a hajóban, Costa Ricán is én hoztam a döntést, hogy jobbra vagy balra, hogy kimentjük-e a lányt vagy nem. Egy ilyen erősségű folyón nem lehet megcsinálni, hogy az egyikünk jobbra akar menni, a másik pedig balra, inkább egységes rossz döntés legyen, ez az elv a raftingban. Ha én azt mondom, hogy ennek a sziklának most nekimegyünk, mert én neki akarok menni, akkor nekimegy mindenki.
Van olyan dolog, amit megváltoztatott benned a rafting, vagy egyszerűen azért kezdted el űzni, mert ilyen típusú ember vagy?
Alapvetően ilyen típus vagyok, az életvitelemre leginkább a „pörgünk, megyünk, csináljuk” a jellemző. Ettől függetlenül a síkvíz már sok mindenre megtanított, például a sport iránti alázatra, a pontosságra, arra, hogyan tiszteld az edződet. Ez sok mai fiatalban nincs meg. Ha csak egyszer nem adtuk át a helyünket egy öreg néninek, az edzőnk olyat csinált, hogy soha többé nem fordult elő.
Én egyszer csináltam meg, hogy nem mentem le a vasárnap reggel 8-as uszodai edzésre, majd amikor hétfőn hajnalban az edzőm kérdezte, miért maradtam ki, azt válaszoltam, hogy az Úr is megpihent a hetedik napon. Na, hát utána félmaratont futottam – azután minden vasárnap ott voltam az edzésen. Szerintem egyébként ebben nem szabadna különbséget tenni férfi és nő között. Mi például technikailag néha jobban teljesítünk szlalomban, mint a férficsapat. Itt nem mindig az erő dominál: többet ésszel, mint erővel. A rafting nem változtatott meg, maximum annyiban, hogy bolondabb és adrenalinfüggő lettem (nevet).
Szerinted egy női sportolónak nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie, mint egy férfinak?
Attól függ, milyen sportban. Számomra a balett és a torna például tipikus női sport, a foci és hoki már nem annyira. A kajak miatt nekem nagyobb karom, hátam volt, mint a gimnazista fiúosztálytársaimnak, akik nem sportoltak, tőlük sokszor megkaptam, hogy „hát, veled nem szkanderoznék”, meg hogy „majd veled megyek bulizni, mert te megvédesz”.
Kaptam már meg anyukámtól is, hogy nem vagyok nőies, de miután felvettem egy magassarkút, egyből a sportcipő után nyúltam. Igaz, a minisztérium most megtört ilyen téren, halálfejes pólóban oda mégsem illik bemenni. A barátnőim tisztelik, amit csinálok, a férfiakból előfordul, hogy az irigység szól, mert esetleg kicsit edzettebb vagyok, mint ők. Ebből következik, hogy nálam elvárás, hogy a barátomnak azért nagyobb karja meg háta legyen, mint nekem. Egy kis nyüzügét megennék reggelire. (nevet)
Sokszor semmi jó nem sül ki abból, ha ennyi nő van összezárva egy helyen. Nálatok ez hogy alakul?
Jó csapat vagyunk, pasin például soha nem veszünk össze. Az egyenruhánk kiválasztása már nem volt ilyen egyszerű: öten képtelenek voltunk kiválasztani azt a kettőt, amire szükség volt. Abban sem értünk egyet, hogy a lapát színe piros vagy fekete legyen, ilyen téren nagyon macerásak vagyunk. Viszont ha arról van szó, hogy teljesíteni kell, a férfiaknál sokkal komolyabban tudunk csapatként működni. Ha bármilyen sérelem éri a csapatot vagy egy másik lányt, akkor sokkal jobban tudunk küzdeni a másikért és sokkal több áldozatot hozunk egymásért.
Portréfotó: Lengyel Anna Vera